A Körös-vidékről

Románia és Magyarország közös kelet-nyugati tengelyén, az Erdélyi-szigethegységtől a Tisza folyó vonaláig, mintegy 200 km hosszan nyújtózik a Kárpát-medencének e vízfolyásoktól gazdagon erezett központi térsége, a Körösök vidéke. A szigethegység vízválasztóiról nyugatra lefutó patakok és az azokból egyesülő folyók – köztük e táj névadói is – hegyvidéki és síkvidéki vízgyűjtő területeik összességével, egységesen foglalják magukba e tekintélyes nagyságú földrajzi kiterjedés tájszerkezeti elemeit.


A Sebes-Körös egyik fő patakjának, a Jádnak forrásvidéke a Bihar-hegységben

Ezek a hegyvidéki és dombsági területek mellett a Bihari Mezőség, a Kis- és Nagy-Sárrét, a Körösszög, érintőlegesen pedig a Körös-Maros köze a Tiszazuggal. Magyarország megyéi közül négyet – Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok –, míg Romániában két megyét – Arad és Bihar – érintenek útjukon a Körös-vidék vízfolyásai.


A Körös-vidék elhelyezkedése a Kárpát-medencében


A Körös-vidék fő tájszerkezeti elemei

Az ősi táj

A 19. századi folyószabályozások előtti időkig nemcsak a Körösök völgye, de tulajdonképpen az egész Alföld vízjárta terület volt. A hegyvidéki vízgyűjtők bő csapadékával táplált, nagy energiával lezúduló folyók az alföldi síkra érve hirtelen lelassultak és vizüket szétterítették a hordalékukból épített, laposnak tűnő, ám valójában igen tagolt tájban.

Az Erdélyi-szigethegység fő vizei – a Berettyó, a Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös – az Alföld középső részén egymásba szakasztott vizeikkel óriási területeket uraltak. Az áradások mértékétől függően szétterülő, majd visszahúzódó egykori vízborítások nagyságát lehetetlen pontos számokkal jellemezni, az azonban bizonyos, hogy egyes összefüggő részeik a több száz, mindezek összessége pedig az ezer négyzetkilométert is meghaladta.


A Körös-vidék víz borította és árvízjárta területei
az árvízmentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt

Mik voltak a Sárrétek?

Pontosan azok, amit a nevük jelent. Időszakosan vagy állandóan vízjárta, „sáros”, lapályos területek, a kusza folyóágból kiszakadó fokok, vízerek, csorgók szövevénye, melyek kiterjedt lápok, mocsarak, vizes rétségek sokaságában vesztek el, majd egyesültek vízfolyásként néhol újra.

E hatalmas, vízborított területeken szemhatárig húzódott a nád, a sás, és csak peremrészeiken, hordalékhátaikon húzódtak puhafás ligeterdők, mocsári tölgyrengetegek, cserjések. A francia tudós, Beudant nem véletlenül jellemezte így e tájat 1818-ban: „A szív elszorul e végtelenség közepén, amelynek határait hiába keresi a szem.”


A Körös-vidék egykori arcát idéző táj


A Kis-Sárrét mocsárvilága valamint a Sebes- és Kettős-Körös összefolyásának térsége
az Első Katonai Felmérés (1763-1787) térképen

Vízszabályozások

Az árhullámok pusztítása és az uradalmak mind erőteljesebb földterület-igénye a korai folyószabályozások sorát eredményezte már a 18. században, még lényeges eredmény nélkül. Az erőfeszítések végül a 19. század első felében, Széchenyi István szellemében fogalmazódtak meg egységesen és öltöttek közös akaratot.

A Körösök fél évszázadon át tartó vízrendezési munkáiban mintegy száz mérnök vett részt. Irányításukkal kubikos generációk tagjainak ezrei, sokmillió köbméter földet megmozgatva ásták ki az új medreket, a levezető csatornákat, építették a gátrendszerek száz és száz kilométereit évtizedeken át.


Kubikosmunka (Forrás: Sulinet)


Kubikosok pihenője (Bodoki Károly Vízügyi Múzeum – Mezőberény - Hosszúfok)

A feneketlennek hitt mocsarak néhány év alatt kiszáradtak, az árvizek mind biztonságosabban vonultak le a gátak közé szorított, megrövidített medrekben, az új szántókat mind ritkábban verte fel a nádcsíra. A feltöretlen területek pedig víz hiányában fokozatosan elszikesedtek, pusztai formát öltöttek. Az egykori természeti környezet menthetetlenül sorvadni kezdett, az ősi táj gyorsan átalakult. A nemrég még végtelenül hullámzó nádi világ ezer titka, babonája, lebilincselő meséi a sárréti hagyományokkal együtt lassan a múltba vesztek.

A táj jelene

A Körös-vidék egykor vízjárta területeit az ember mára nagyrészt mezőgazdasági tájjá alakította. A mai vízrendszer „élő” részét a hegyekből eredetileg is ide érkező négy fő folyó, valamint egyesült medreik (a Berettyó, a Sebes-Körös, a Fekete-Körös, a Fehér-Körös, illetve a Kettős- és Hármas-Körös, valamint a Hortobágy-Berettyó főcsatorna) alkotják.


A Fekete-Körös összefolyás előtti, Gyula-Városerdő és Szanazug közötti szakasza

Eredeti hosszukat – több mint kétszáz kanyarulatuk átvágásával – a szabályozás összességében közel kétharmaddal rövidítette meg, létrehozva ezzel egy folyókat kísérő egyedülálló holtmedri láncolatot. A számtalan egykori kisebb vízér, folyócska pedig annak a rendkívül összetett csatornarendszernek lett a része, amely az alföldi területeket ma öntözési és vízelvezetési elsődleges funkcióval sűrűn behálózza.


Az egykori Fehér-Körös leválasztott medrének, a Gerlai-holtágnak (Ókörös) vargabetűi

Bár a Körös-vidék egykori vízi gazdagsága elenyészett, a táj – meglévő folyóival, holtágaival, csatornáival, bánya- és halastavaival – ma is hazánk egyik legkomplexebb vízrajzi térsége. Ennek köszönhető, hogy ez a természetes vizek jelentette bőség, egyedülálló lehetőséget kínál a vízparti rekreációra, ami a horgászat múltbeli és jelenkori gyökereiben egyaránt hűen tükröződik.

KHESZ
Fotók: Tószögi György


Csónakos horgász a Hortobágy-Berettyó kiöntésén Mezőtúrnál