Február 1-től kezdődik a népi nevén márciusi csukának is nevezett ikonikus ragadozó halfajunk tilalmi ideje. Bár több hazai halunk ívása is az év hidegebb szakára esik (pl. pisztráng, menyhal), sok horgász szemében mégis a csuka az év „első” hala, hiszen tilalmának beköszöntése kétségkívül azt jelzi, hamarosan itt a várva várt új horgászszezon. E szép, mintás ragadozónkat a korai szaporodási ciklusán túl számos érdekesség övezi, ezeket foglalja az alábbi írás össze.
Akár már a jég alatt is elkezdődhet a csukanász
A természet rendszerének bölcsessége, hogy a ragadozók halak mindig előbb ívnak mint a prédafajok, így a pontyfélék ivadékai tulajdonképpen „beleszületnek” a szájukba. A csuka a ragadozók között is igen korán szaporodik, kedvező körülmények között már február 10-dike körül, akár már jég alatt is elkezdődhet násza, ami természetes vizeinkben rendszerint március közepére le is cseng. Az egyre enyhébb telek kedveznek e korai folyamatoknak, ezért is volt indokolt a faj tilalmi idejének átszabása, ami így jelenleg február 1-től március 31-ig van érvényben.
A csukaikrák a víz alacsony hőfoka miatt lassan kelnek, ez 2-3 hét is lehet, utána a kikelt hallárvák elkezdik önálló táplálkozásukat a plankton szervezetek fogyasztásával. Mire az első pontyfélék – a bodorka, a dévér – ívása elkezdődik, a kis csukák már elég nagyok és falánkak ahhoz, hogy ezen fajok zsenge ivadékait sikerrel el tudják kapni.
Az első nyaras kiscsuka szájába szinte „beleszületnek” a pontyfélék ivadékai
A kiscsukák a ragadozó életmódra váltás után rohamos növekedésnek indulnak. Kedvező körülmények között az első év végére akár 20-25 cm-es, kivételesen talán 30 cm-es testhosszt is elérhetnek, bár utóbbira nincs szakirodalmi adat. A horgászlegendák ugyan 40 centi közeli első éves csukákat is előszeretettel emlegetnek, ezeket azonban alighanem túlzásnak kell tekintenünk. A késő ősszel kézbe kerülő 15-20 centiméteres egyedeket már örvendetesen jól fejlett példányokként üdvözlik halfauna felméréskor a szakemberek.
Kubikból mentett őszi kannibál kiscsukák
A csuka korának vizsgálata viszonylag egyszerű, hiszen úgynevezett cikloid, alsó részén fodrozott pikkelyin jól olvashatók az évgyűrűk. Ha valaki kíváncsi rá, két üveglap között egy diavetítővel felnagyítva, vagy beszkennelve maga is meggyőződhet egy-egy példány koráról.
Már a szaporodási és ivadékkorra jellemző sajátosságokból is kitűnik, hogy a csuka, vizeink igen sikeres, jól alkalmazkodó halfaja. Ezt erősíti az a tény, hogy bár alapvetően növényzetre ívó halként a csendesebb vizek lakóiként ismerjük, valójában igen tág az ökospektruma, széles elterjedési területtel bír. Az északi félteke hideg- és mérsékelt övi édesvizeiben szinte mindenhol előfordul, de a félsós brakkvizekben is lehet találkozni vele. Nálunk az Európa szerte elterjedet faj az Esox lucius ismert, de számos rokona létezik, főként Észak-Amerikában.
|
Rokonok Hazai csukafajunk a csukafélék családjának (Esocidae) egyetlen képviselője Európában, ezáltal más hazai halfajjal nemigen téveszthető össze.
Rokon fajainak nagy többsége az amerikai kontinensen található meg. Ezek a teljesség igénye nélkül a Muskelllunge, becenevén „Muskie” (Esox masqiunongy), mely állkapcsain ugyanúgy a fajra jellemző fogazat található meg, de alapszínét sötét sávokkal megtört szürke árnyalatban viseli. Észak-Amerikában honos, de telepítésekkel több helyre elkerült. Méreteiben megelőzi hazai csukánkat, ellentétben vele viszont jobban kedveli a vizek fenékközeli régióját, ikrája pedig nem tapad a növényzetre. Az Észak-Amerikai kontinensen több alfaját is megkülönböztetik.
Szintén rokon faj az Esox niger (Chain pickerel) az USA mexikói partvidékéről, de méretre és habitusra lényegesen kisebb, súlya nem éri el az 5 kg-ot. Színezete és mintázata kevésbé markáns, szürkés, ikrái ragadósak, jól tolerálja a vizek alacsony pH értékét.
Az Észak-Amerikában az Atlanti-óceán partvidékén előforduló Esox americanus americanus (Redfin pickerel) jóval kisebb, átlagosan 15-20 cm körüli, testtömege 1 kg.
A szakirodalom megemlíti továbbá az Esox americanus vermiculatus (grass pickerel) fajt, ami Amerikában, a Nagy-tavak környékén, a Missisipi vízrendszerében fordul elő. Testalakulása előzőeknél még kisebb, ezért kiscsukának is nevezik. Korán ívó, kistestű faj, testtömege 0,45 kg.
A legfrissebb hazai csukáról szóló szakkönyv az alpesi csuka (Esox cisalpinus), amuri csuka (Esox reichertii) és az Aquitaniai csuka (Esox aquitanicus) fajokat is ismerteti. |
A tudomány elsősorban állóvízi fajként tekint a csukára, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy folyóvizeinkben nem fordulna elő. Ezt a Körös-vidék horgászai is jól tudják, hiszen a Hármas-Körös gyors alsóvízi területeitől, a Sebes-Körös hazai felső, még gyorsabb szakaszáig mindenütt megtalálható.
A csukát elsősorban a csendesebb vizek halaiként ismerjük,
de szinte mindenhol megtalálható
Egy szép példány a Sebes-Körös hazai felsőbb szakaszáról
A már-már mocsárjellegű vizektől egészen a köves-kavicsos paduc zónáig számítani lehet a jelenlétére, bár az igen gyors sodrású folyókban leginkább a partszélhez szorulva találjuk meg a mellékvizekből besodródott kisebb példányait. Az olyan folyók esetben, mint például a Körösök, jellemző, hogy a parti zónában általában a másfél- kétkilós korosztály tartózkodik és a nagyobbak nemritkán mederfenékről kerülnek elő. Fontos a faj számára, hogy vízinövények hiányában a leshelyül szolgáló egyéb tereptárgyak, pl. bedőlt fák, padmalyok rendelkezésére álljanak.
A Körösökön is jellemzően a partszél hala a csuka
Érdekes és a tudomány előtt a mai napig megfejtetlen viselkedésbeli sajátossága a fajnak, hogy – amint azt a horgászok is jól tudják – alkonyat után, éjjel, teljesen inaktív. Bizonyára kivételek akadhatnak, de az éltes pergető horgászok többsége is azt mondhatja, hogy még egyetlenegy csuka sem akad horgára alkonyat után. Ez annak tükrében érdekes, hogy bár a legtöbb ragadozónak szintén megvannak a jól meghatározható aktív szakai, de az ezeken kívüli inaktivitás ilyen markánsan nem érhető tetten esetükben. Elég csak gondolnunk a süllőre, amely nappal sem számít kivételes fogásnak, illetve a nappal szinte örök mozgásban lévő balinra, amely igen gyakran alkonyat után is a vizek éber predátora marad.
|
Néhány érdekesség a csukáról
|
Ha már a többi ragadozónál tartunk, nem árt szólni néhány szót a csuka többi, különösen süllővel való viszonyáról egy víztérben, amely a horgászok között is gyakran beszéd- illetve olykor vitatéma.
A csuka alapvetően pionír faj, azaz természetes módon az első betelepülők között van az újonnan létesült élőhelyeken, mint tavak, víztározók, rehabilitált holtágak, stb. Ennek következtében hamar nagy egyedszámú populációt tud kialakítani az első években, nagyobb víztereken első évtizedben. Hazai tapasztalat viszont, hogy ahol elkezdik rendszeresen telepíteni a gazdaságilag és egyes megítélés szerint horgászati vonatkozásban is magasabb értékkel bíró süllőt, ott a süllő hosszútávon vissza tudja szorítani a csukát. Még az olyan vizeken is megfigyelhető ez, amely az élőhelyi sajátosságok szempontjából inkább csukás adottságokkal rendelkezik.
A csuka hamarabb hódítja meg az új vizeket, de hosszútávon a süllő győzhet
(Fotó: Simon Ferenc)
Erre kiváló példa a Tisza-tó esete, amely a korai időszakban, tehát különösen az 1970-es évek második felében mesés csukásvíz volt, a horgászok hatalmas példányokat zsákmányoltak, gyakran rendeztek csukafogó versenyeket. Ez az állapot olyannyira átalakult, hogy ma már a Tisza-tavon elsősorban a süllő dominál.
A vízkezelők hozzáállása érthető abból a szempontból, hogy a csuka alapvetően problémásabb faj a kannibalizmusra való hajlama, falánksága, illetve tág táplálékskálája miatt, amibe a ponty, a dévér éppúgy beletartozik, mint a kárász a bodorka és vörösszárnyú keszeg, vagy akár a „tüskés” halak, a naphal és a sügér is.
A csuka falánksága jól ismert horgászkörökben
Ennek ellenére egy „halas szakember” mégis arra ösztönzi a vízkezelőket, hogy az alapvetően csukás-jellegű, tehát vízinövénnyel gazdag vizekben a süllő vagy csuka dilemmában a csuka legyen a támogatott faj, hiszen a tapasztalatok szerint hosszútávon a süllő képes teljesen kiszorítani ragadozótársát még az ilyen vizekből is, legyen szó csatornáról, holtágról vagy egyéb ideálisan csukás zárt vízről.
Egyes vizekben, ahol a csukák természetszerűleg is nagyszámban fordulnak elő, gyakran figyelhető meg általános egyedméret csökkenés e fajnál. Jó példa erre az Élővíz-csatorna esete, ahol többnyire kisebb termetű példányok kerülnek horogra. Nyilván a horgászok szelektáló tevékenysége is befolyásoló tényező egy ilyen típusú horgászvízen, de a „halas” szakemberek előtt nem ismeretlen az a tény, hogy ahol kis területen viszonylag nagy egyedszámú egy adott faj populációja, ott az egyedtömeg csökkenés gyakran megfigyelhetővé válik.
Állománypótló csukatelepítés az Élővíz-csatornába
Haltermelők előtt a ponty, a horgászok számára pedig alighanem a törpeharcsa esetében nyilvánul meg ez leginkább, de kevésbé köztudottan a csuka is érzékeny erre. Egy ilyen „magányos” vadász gyengébb kondíciós erélye mögött ilyen esetben vélhetően a besűrűsödött territóriumok negatív (stressz)tényezői állhatnak.
Mint látható tehát, vizeink vad farkasa, a csuka, sajátosságai folytán kifejezetten érdekes és értékes őshonos hala tavainknak, holtágainknak, folyóinknak, amelyet hétköznapi volta mellett is érdemes megbecsülésben részesítenünk.
Cikk, fotók: Nemes Attila, Tószögi György
