A természetesvízi halászat végnapjai – III. rész

2016 tavasza közeleg. A Dunán, a Tiszán, a Körösökön és sok más hazai vízen talán évszázadokra visszatekintve ez lesz az első olyan kikelet, amikor a bolondos márciusi szelek nem találják régi jó ismerőseiket, a halászokat. A néprajz romantikus tükrébe révedve a múlt fényei mindig kissé szomorkásan hunynak ki. De ez esetben, igen sajnálatosan is. Mert ebben a búcsúban az  igazi veszteség, hogy e páratlan „magyarságú” mesterség nem tudott az egykor őt megillető dicsőséggel elköszönni a hazai természetes vizektől…

Bő százévnyi betegeskedés után, az akkor még láthatatlan haláltusa körülbelül a 1970-es évek közepén kezdődött. Akkor, amikor a nagy csapást jelentő vízszabályozások utáni újkori halászat (ha van ilyen egyáltalán) látszólag aranykorát élte. Virágzott annak ellenére, hogy a vizek halállományában már osztoznia kellett a jobbára egy-két évtized alatt országosan és helyi szinten is alaposan megerősödött horgászszervezetekkel.

A halászat mégis fejlődő pályán ívelt, a szocialista nemzetgazdaság fontos bástyaként tartotta számon. Bár a természetes vizek halállománya a ’70-es évek elejére már mintha gyengélkedni kezdett volna, a termelési ütemtervek a kor ideológiai és ipari áramlatában növekvő halászati eredményeket produkáltak.

A szövetkezeti forma hatékonyan működött a halászat ágazatában is, sorban létesültek a haltermelés egyre fontosabb bázisát jelentő halastavak, javában dübörgött a busaprogram, a halászeszközök hagyományos készítését elsöprő technológiai forradalom könnyebbé, olcsóbbá, hatékonyabbá tette a halászatot. Jó volt halásznak lenni.


Hálójavításon a brigád a Kecsegés partján
(Pikó Imre: Szalkai József – Az utolsó békési halász című könyvéből)

Látszólag rendben ment minden. A már kezdetekkor elmérgesedő halász-horgász viszony is némileg „barátságosabb” képet festett, főleg ott, ahol a horgászoknak sikerült saját hasznosítású vízterületet szerezniük és a kényszerű „együttélés” jegyében mindkét fél számára elfogadható egyezségek születtek. A 20. század iparosodásával járó, jellemzően egyre nagyobb mértékű és egyre károsabb környezeti hatások azonban már rég időzített bombaként ketyegtek a hazai természetes vizek, különösen a még mindig önfenntartásra képes folyók ökoszisztémájában.

Az 1970-es évek végére, 1980-as évek elejére már annyi és olyan mértékű rombolóerő volt jelen a „legélőbb” élővízben is, hogy sok vízterület már egyre kevésbé volt képes regenerálni, gyógyítani önmagát. Főként az olyan kisebb, de halban egykor rendkívül gazdag folyók, mint a Kettős-, vagy a Sebes-Körös is. Az élővizek halállományának fogyatkozása halász és horgász számára egyre aggasztóbbá vált.


Ekkor még úgy tűnt, minden rendben van… (Körös-Horgász képarchívum)

A halak még meglévő törzsállományai látszólag pótolták, sokasították az egyre nagyobb bajban lévő vizeket, a horgászok pedig bíztak az új tavaszokban, abban, hogy a gyengébb év után – ahogy az régen megszokott dolog volt – majd egy jobb, halasabb év jön. Teltek az évek, de nem jött egy halasabb év sem. A hazai természetes vizeken lassan beköszöntött a valaha volt „legsötétebb” kor.

A halászat megtépázott becsületének tartozunk annyival, hogy az idők távlatából visszatekintve kijelentsük: a természetes vizek halállományának drasztikus, „újkori” megfogyatkozásának okát elsősorban nem a kereskedelmi halászat hatásaiban kell keresnünk. Egy komplex folyamatban bátor dolog is lenne nevén nevezni egyetlen főbűnt. Ebben az esetben is legfeljebb legpusztítóbb hatásokról beszélhetünk. És ez a lista nem a halászattal kezdődik. És még csak nem is azzal folytatódik. A listavezető hármasban egyáltalán nincs is benne.

A Körösök, e hazai viszonylatban kisebb-közepes medertestű folyók elevenjébe az első, legnagyobb tőrt, kétségtelenül a táj átalakítása jelentette, ami a 19. századi vízszabályozásokkal korántsem ért véget. A Sárréteket még sok-sok évtizeden keresztül „simítgatták”, szabták, vágták, csapolták, szántották, a Fekete-Körös szabályozási munkálatai például csak az 1980-as években értek véget.


A vízszabályozások a folyók hosszú betegeskedésének csak a kezdetét jelentették

1898 Gyula, 1905-1907 Bökény, 1936-1942 Békésszentandrás, 1967-1968 Békés, 1974-1977 Körösladány. Ez a felsorolás egyes vélemények szerint a Körösök majdhogynem sírfeliratait jelöli. Ugyanis ekkor és ezeken a helyeken épültek azok a jelenleg is meglévő körösi duzzasztók, amelyek feldarabolták és átjárhatatlanná tették a halak számára az addig egybefüggő életteret, helyenként teljesen megváltoztatva a folyók addigi zónajellegeit is.


Korabeli kép a bökényi duzzasztóról (Körös-Horgász képarchívum)

Aki nincs tisztában mindennek jelentőségével, az hallgassa meg azokat ladányiakat, akik szemtanúi voltak a Sebes-Körösön épült utolsó körösi duzzasztó 1977-es átadását követő azon eseményeknek, amikor is minden tavasszal vándorösztöntől űzött halak óriási csapatai torlódtak fel az útjukba hirtelen, egyik évről a másikra odakerülő betonolosszus előtt, alatt.

A nyurgapontyok pisztrángként csaptak neki újra és újra több méteres küszöbnek, a harcsák tömege tehetetlenül kavarogott a pezsgő vízben, a keszegfélék vastag, tömött fekete sávként vonultak a visszaforgók szélvizein. És tekintsen a duzzasztóhatás miatt iszapolódni kezdő, ősidőktől fogva kvarcosan csillogó körösi medrekre, ahol manapság tűnnek el az utolsó sárgásfehér homokpadok.


Az utolsó kettős-körösi homokpad közel tíz éve még megvolt

A körösi duzzasztók megépülése azonban még mindig csak a kezdetet jelentette a csapások sorában. Az 1970-es évektől a virágzó mezőgazdaság és ipar „mellékhatásaként” egyre több mérgező anyag került az élővizekbe. Jellemzően a települések kommunális szennyvizei és a sokkal rombolóbb hatású ipar vegyi származékai.

Az akkoriban rendszeresen vízpartot járók szintén sokat tudnának mesélni ezekről a borzalmakról is. A Krisztina-befolyó alatt hosszú kilométerekre holttá váló Kettős-Körösről, egy-egy folyószakasz harcsaóvodáit évről-évre leperzselő nehézfém-szennydugókról, a Körös időnkénti furcsa szagáról, egy-egy szennyvízbefolyó közelében a víz, kézfejen tapasztalható, különös „viszkető” érzést keltő hatásairól.

A II. világháború után még iható tisztaságú Körösök vize 30 év leforgása alatt rendkívüli módon szennyezetté vált. Ma már megengedhetetlen, hogy lakossági, üzemi szennyvizek tisztítatlanul csordogáljanak a csatornákból a Körösökbe és hogy egy-egy mezőgazdasági gép vegyszeres tartálya olykor némi Körös vízzel legyen kiöblítve a folyóparton. Akkor ez a mindennapok részévé vált, évtizedekre.


Halpusztulás a Hortobágy-Berettyón – A vízszennyezés sajnos ma is aktuális,
időről-időre katasztrófahelyzetekkel előbukkanó probléma

Egyes vélemények szerint a főként ’70-es és ’80-as éveket jelentő fokozott, hosszan tartó szennyvízkrízis jutatta a Körös-vízrendszer folyóit  arra mélypontra, ami az ezredforduló előtti időszakot egyre inkább jellemezte.

Megrögzött hálógyűlölők számára talán még ma is nehezen elfogadható, hogy az ipari halászat nem az elsőszámú felelőse a Körös-vízrendszer ökológiai betegségeinek, hanem inkább csak hangsúlyos „statisztája”. Csakúgy, ahogy az idegenhonos halfajok, a klímaváltozás, a horgásztevékenység és a többi  „mellékes”, ami egy kíméletre szoruló, régóta betegeskedő élővíz számára azonban egyáltalán nem volt mellékes. És akkoriban még nem beszélhettünk a vizekben felgyűlt gyógyszerszármazékok ikraburok-roncsoló hatásáról, a kormoránok torkába vezető „zsákutcákról”, a romániai vízgyűjtők erdőinek rohamos pusztulásáról.


Fakitermelés a Körösök hegyvidéki vízgyűjtőjén

A vizeinkre ható negatív folyamatok komplexitása csak manapság válik mind jobban érthetővé, láthatóvá. Harminc-negyven éve az átlagember még nem találkozhatott olyan ismeretanyagokkal, kiterjedt információs lehetőséggel, hogy mélyebben beleláthatott volna saját korának történéseibe.

Csak a vizek legjobb ismerői – öreg halászok és éles szemű horgászok – következtették ki a legfontosabb összefüggéseket, bár többnyire ők sem látták mindennek messze ható következményeit.

A cikksorozat előző részben már megemlített utolsó békési halász, Szalkai József, Pikó Imre által felgyűjtött visszaemlékezéseiben is szépen sorban ott szerepel mindegyik tünet, mint halászhétköznapokba rétegződött nyomjelző.

Szalkai József visszaemlékezései a Körösökről…

„A Fekete-Körös nagyon jó halas víz vót. Jó mély kanyarjai vótak neki. Utána a Kettős-Körösön is, hát akkor még nem vót duzzasztó. Kicsi vót a víz. Térgyig ért, meg derékig legfeljebb. […] Biztosan sokat határozott a duzzasztó, mert addig szabad folyás vót végestelen-végig. Nem gátolta semmi a halat. Mert tudjuk, hogy a hal ívás idején vonul föl a fölső vizekre ívni. És most, mióta a duzzasztókat megépítették, azóta nincs módja neki, hogy fölmenjen.” […]


Kecével fogott harcsa a Kettős-Körösön az NK. csatorna közelében
(Szalkai József fényképe)

„Hát például nem vót tavasszal egy kiadós áradás. Nem jött ki a gátoldalba a víz. Máskor kijött, hetekig vót. […] Most nem vót áradás, nem vót hal se. Hát az nagyon befolyásolja a halnak a vonulását meg a szaporodását, ha nincs áradás.” […]

„Régen a Körös vize olyan tiszta vót, hogy odajártak inni. Itt vót valamikor ilyen gyalogátjárás. A rév, úgy nevezték itten a Tátra utca véginél. Hát ottan jártak át, és mentek arra gyalog a mezőgazdasági részre. És azok nem jártak ártézi kútra, ott szép tiszta vót. Lehetett nyugodtan inni a Körösből.” […]

„Valamikor a fiatalkoromba itt a kubikrendszer tele vót ivadékkal. Kijött a víz, tavasszal a hal leívott, ősszel nem győztük az apró pontyot hordani a Körösbe vissza. Ma már ez a terület őserdőszerű dzsungellé vált. […] Ez csak az oroszok bejövetele után lett, a kutya sem törődött vele, hogy mik vannak a vízparton, és akkor azóta nőttek így meg. Előtte kaszáló volt mindenütt az ártér.” […]

„Hát ez a busa. Ez tömeghal. És nem a legfinomabb fajta hal. De ez visszaveti a nemeshalaknak a sorsát. […] Mert az osztán mindent felzabál az ikrátúl kezdve a planktonnal együtt, például ahun sok a busa, ott olyan kristálytiszta tud lenni a víz, mint az ivóvíz. Úgy megszűrik a vizet.” […]

„Nem is tudom mán megmondani, egy olyan harminc évvel ezelőtt kezdte el a nagymértékű szennyezést. Akkor korlátlanul jött az ipari szennyvíz, jött a városi szennyvíz, jött a konzervgyári szennyvíz, ez oszt mindent takarított maga előtt. […]

„A kezdetekben lehetett mindig halat fogni. Úgyhogy nem vót itten baj. Utóbbi időkben, mióta annyira szennyezik a vizeket, azóta csappant meg. […] Hát azért van itt ellentét a halászok és a horgászok között. A horgászok azért haragszanak a halászokra, mert azt gondojják, azért nem fog, mer a halász kiszedi. Pedig nem úgy van. […]

Ahogy az Szalkai József emlékezéséből is kitűnik, a horgász-halász ellentét az 1970-es évek végétől újból kiéleződött. A horgászok egyre inkább a halászokban látták a halállomány fogyatkozásának az okát, különösen annak tükrében, hogy az általuk intenzíven halasított zárt vizeken bebizonyosodott, okszerű halgazdálkodással jó halállomány alakítható ki és tartható fent.

Ennek ellenpéldáját pedig óhatatlanul az egykor sokkal bővebb halállományú folyók elszegényedésében találták meg, ahol véleményük szerint a halászok aránytalanul többet vesznek el és adnak a víznek vissza mint ők, ezért nem megfelelő gazdái a hazai természetes vizeknek.


A horgászok már az 1970-es években bebizonyították, okszerű halgazdálkodással
és vízkezeléssel fenntartható a vizek halállománya
(kép: KHESZ – 50 éves a Magyar Horgász Szövetség című jubileumi kiadvány)

A halállomány csökkenését előidéző okok megítélésében a korabeli horgászok ugyan tévedtek, ám ebből fakadó következtésük az évek múlásával sok-sok igaz rétegre bomló lényeglátássá vált. Ma már a vádaskodás látszatától mentesen kijelenthető: a vizekkel egykor fenntartható együttélésben lévő halászok, a ’80-as évektől kezdve egyre nagyobb terhet jelentettek a Körösöknek és egyre nagyobb szerepet játszottak a leromlott állapotok szinten maradásában.

Sok olyan, hitelességében már sosem ellenőrizhető – de az emberi természetet ismerve elgondolkodtató – halászszövetkezeti „rémtett” kering horgászszájon, amelyek azokról az időkről szólnak. Titokzatos vízeresztések hatására a „gödrökbe” menekülő utolsó nagyharcsák „levillanyozása”, téli vermelő helyek kifosztása, halak ívóhelyről, fészekről történő lefogása.

Ki tudja, hogy ebből mi és hogyan igaz: mindenestre a békéscsabai Halászcsárdában még mindig látható két óriási preparált, üvegszemű harcsafej az egykor ott lévő több tucatból, amelyek a szóbeszéd szerint a Körös-vidék halászszövetkezeti trófeáiként gyűltek a ’80-as években azokon a falakon.


A csabai Halászcsárdában még mindig láthatóak a Körösök
egykor legendás harcsáinak preparátumai

A rengetegből a sok elvétele nem jelentős, de a kevésből az akármennyi is sok. Talán így lehetne érzékeltetni, hogy a halászat téltől-nyárig, tavasztól-őszig tartó  folytonos vámja milyen terhet is jelentet a pusztító csapások sorozatát átélő vizek halállományaira az új társadalmi áramlatokkal érkező ’90-es években.

Sok hazai folyó, köztük a Körösök is már hathatós kíméletre szorultak, de a halászati törekvések ezt nem vették figyelembe, a társadalom érzékenysége pedig még igencsak másra volt ráhangolódva. Az objektív nézőponthoz hozzátartozik, hogy ennek a hatalmas feladatnak akkor még a horgászok sem tudtak megfelelni sem szemléleti, sem szervezeti modell, sem akaratérvényesítési szinten.

 A 2000-es évekkel így a halászati jogok alig módosulva többségében a halászoknál maradtak egy már akkor idejemúlt halászati törvény támogatása mellett. Az új társadalmi áramlatokkal azonban begyűrűztek és terjedni kezdtek a nyugat-európai mintát követő rekreációs szemléletek is, amelyek a horgásztársadalom erre fogékony rétegeit hamar megtalálták.


A 2000-es évektől új szemlélet kezdett terjedni a horgásztársadalomban

Horgássz sportból! Fogd meg és ereszd! Kíméld a halat, mert az élmény értékesebb! Ha előrelátó halászati vezetők, kellő bölcsességgel felfigyelnek az ilyen és ehhez hasonló korai horgászjelszavakra, mint vizeket kerülgető friss szemléleti fuvallatokra, a természetesvízi halászat talán el tudta volna kerülni kétségbeesett végharcát egy hosszútávon megnyerhetetlen térnyerési küzdelemben.

Még lett volna idő „megjavulni” és idejekorán egy kibontakozni látszó új vízhasznosítási modell mellé állni. Erre még lett volna idő és egy próbát megért volna. Annyi távlatot adott volna a vizeken kitartó, egyre fogyatkozó, egyre kevesebb becsületet és egyre több „bűnt” szerző halászoknak, mint a ma előttük álló jövőkép.


Meslencet felnéző halász a Kettős-Körösön (Körös-Horgász képarchívum)

A csuda vigye el: mennyivel jobban örültünk volna annak, ha ez a múltjában szép és gazdag, horgászattal „rokon” tevékenység végül nem kegyvesztetten vonul le a természetes vizekről a beteg folyókat ívási időszakban szűrő meslencek, óriás emelőhálók, tilalmi időben lefülelt halászok emlékével, hanem időben átalakul azzá, aminek ma annyira jó volna tudni és látni.

A hazai vizek támogatójának, egy rekreációs szemléletű irányvonallal megújult ágazatnak, ahol a régi tudást felszívó új halászmester-nemzedék egy része talán ma jól képzett természetvédő és halőr, a magyar halászatot, a régi vízi világot bemutató interaktív múzeumok és látogatóterek humánereje, az egyre kelendőbb természetturizmus tájról, halakról, régi dolgokról mindent tudó idegenvezetője, de mindenképpen olyasvalaki, aki a természetesvízi halászat kapcsán már egész máshogy gondolkodik, mint elődei. Úgy, ahogy azt a kor és annak jól előrevetíthető jövőképe megkívánja.


2008. április 1. Dolgozik a motoros emelőháló a Körös-Maros Nemzeti Park területén
a Hortobágy-Berettyó hármas-körösi torkolatának közelében

De nem így történt. A halászat megmakacsolta és az egyre viharosabban sodró erők ellen vetette magát. Lobbizott a régi érvényekért, bizonygatta létjogosultságát, közben a hálók tovább „nyúzták” a vizeket a már állandóan éber, árgus szemekkel figyelő horgászok egyre több mindent észrevevő tekintete előtt.

És a népítélet által nem maradt „büntetlen” a tilalomban hálóban lógó süllő, a mennyiségi kvóta nélküli halászati törvény, de a Körösi Halértékesítő és Halfeldolgozó Szövetkezet 2004-ben Magyar Termék Nagydíjjal elismert gyorsfagyasztott körösi halászlé sűrítménye sem.

A természetes vizek jövőjében a mirelit halászlénél érdemibb koncepciót felmutatni nem tudó természetesvízi halászat a 2010-es évekre egykori önmagának torzójává vált. Parton hagyott műanyag varsák, elsüllyedt halászladikok, faképnél hagyott vizek jelezték, hogy sok halász már nem tud állandó megélhetést biztosítani magának a vízből, de talán érezve a vég közeledtét, nem is akar.

Egyértelmű volt, hogy bár a halászszakma múltjában híres és dicső, nem tud eleget tenni a réges-rég sürgető kihívásoknak: a természetes vizekre új gazda, más gazda kellene. Aki a halban nem a közvetlen kereskedelmi értéket látja, hanem elsősorban már a nagyobb távlatokat kínáló szabadidőset.


Gazdátlanul hagyott varsa a Hármas-Körös alvízén

A horgászok egyre konzekvensebbé váló társadalmi nyomásának nem lehetett ellenállni. A közelmúlt éveinek törvénymódosításai, a természetesvízi kereskedelmi célú halászatot betiltó tavalyi törvény, az országos horgászszövetség szervezeti átalakulása és egy sor egyéb előkészület sejtetni engedte: a természetes vizek új várományosai a horgászok.

Ahogy közeledett a vizek haszonbérletének 2015-ben esedékes lejárta és az újraosztás időszaka, úgy lettek a halászok egyre kegyvesztettebbek. És sajnos sok esetben sértettek, a horgászok felé haraggal gondolók. Pedig arról, amivé másfél évszázad ereje formálta a hazai vizek sorsát és ezzel párhuzamosan az ő sorsukat is, egyetlen horgász sem tehet.

Az idő mindig kiállítja részesei számára a bizonyítványt. Most döntően a horgászok állnak a hazai természetes vizek gazdáinak szerepében. Most ők állnak a nagy kihívás előtt. Vissza kell vezetniük a Dunát, a Tiszát, a Körösöket és a többi szépséges magyar folyót azokhoz a kölcsönösen hasznos együttélést idéző állapotokhoz, amely egykor embert és vizet e tájakon annyira hűen jellemezte…

Cikk és fotó: Tószögi György