A halakkal való bánásmód, napjaink fontos horgászetikai sarokpontja. A nagytestű példányok esetében különösen igaz ez, hiszen egyrészt vizeink értékének a mind több helyen védett státuszú nagyhalak jelentős hangsúlyt adnak, másrészt az esetlegesen elszenvedett komolyabb sérüléseket az idős, nagytestű egyedek nehezebben tolerálják.
A halkíméletnek egyes horgászati stíluságakban ma már komoly irodalma van, melyek kitérnek a felszerelés, a fárasztás, a halak vízből történő kiemelése és visszaeresztése mellett a fotózásuk problematikájára is.
A fotózás veszélyei
Vízparti “pályafutásom” alatt rengeteg halat fotóztam és láttam fotózni, így állíthatom, a halak, különösen a nagytestű uszonyosok számára az egyébként is kritikus parton töltött időszakból a fényképezkedés a legveszedelmesebb fejezet.
A szép halak fotózása manapság szinte kötelező allűr, de kellő tapasztalat és főleg néhány kötelező szabályelem be nem tartásával a rítus komoly bajjal járhat. Persze a halra nézve.
A nagyhalak problémamentes megörökítésnek van néhány aranyszabálya
Fotóemléket – főleg a sporthorgásznemzetség fiai közül – majd mindenki szeretne szebb halairól, természetesen mutatós, jó képet, amihez egy-két póz minimum kell. A hal meg közben ficánkol, ugrik, csúszik, vergődik. Az idő pedig közben rohamtempóban telik és minden másodperccel nő a kockázata annak, hogy a gyönyörű zsákmány komoly sérülést szenved, ami a visszaeresztett halnál talán csak órák, napok múlva, látatlanul fejti ki végzetes hatását. Mindennek elkerülése végett nem árt néhány aranyszabályt betartani:
1. A fárasztás
Látszólag semmi köze a parti történésekhez. Pedig itt kezdődik a fotóssiker. A határozott ütemben, megfelelően kifárasztott hal sokkal nyugodtabb – kvázi fáradtabb – a parton, mint a kapkodva kirángatott, korán megmerített zsákmány. Aki már látott a vízből „kitépett”, a parton rugóként pattogó nyurgapontyot vagy amurt, az tudja miről is van szó.
2. Merítés, halkiemelés
Hogy ennek megint mi köze a fotózáshoz? Nagyon is sok. Megfigyeltem, hogy a megfelelő halkiemelő eszköz használata szintén nyugodtabb alanyt jelent a fotózáshoz.
Nagytestű halaknál különösen igaz, hogy egy szűk, „szatyorméretű” merítőben az összegörbülő hal veszélyérzete csak fokozódik, a kiemelés után gyakran vad ficánkolásba kezd, a feszes hely pedig megtörheti, úszóit, kopoltyúját roncsolhatja. A fárasztás után tehát további fájdalmak érik, így már ekkor komoly sérüléseket szerezhet. Nem lesz nyugodt fotózás alatt sem, efelől senkinek se legyen kétsége. Ezzel szemben egy megfelelően tágas, sűrű, puha szövetű merítőben azonnal elalél, sokkal nyugodtabban tűri a kiemelést.
A fotózás sikerének (vagy sikertelenségének) első epizódjai még a vízben játszódnak le
3. Nehézségi erők
Nem árt tudatában lenni, hogy a vízből kikerülő halra az archimédeszi törvény értelmében szokatlan, a vízi közegben fellépőnél jóval nagyobb nehézségi erők kezdenek hatni. Minél nagyobb súlyú egy hal, ennek annál komolyabb a jelentősége. A vázrendszerére, a belső szerveire ez különösen veszedelmes fizikai hatás.
Egy kapitális méretű halnak már a saját tömege is önveszélyt jelent a parton, hát még az, amikor a horgász fogdossa, emelgeti, itt-ott akaratlan „megnyomkodja”. És persze amikor a csúszós, meg-megugró halat urambocsá leejti. Utóbbi sajnos igen gyakori metódusa a partra került hal kálváriájának. Az akárcsak pár tíz centi magasból lepuffanó nagyhal már komoly belső sérüléseket (zúzódás, bevérzés) szenvedhet, a másfél méterről, jól halható „nyekkenéssel” végződő zuhanást pedig jobb nem elemezni.
Nyugodt fotóalanyra van szükség, amely a sérülésektől óvva van
Elértünk témánk lényegéhez, a fotók esetleg videók elkészítéséhez. A legkritikusabb pillanatok következnek. A halat előszeretettel kezdjük emelgetni, ide-oda forgatni, próbáljuk a csúszós testet megtartani, aki meg dokumentál, hajlamos instruálni, hogy így, megy úgy lenne jó. A biztonságos, fotós számára is kedvező halmegtartás kellő rutint igényel, ennek ki kell alakulnia.
Apró hibák még így is be-becsúszhatnak egy virgoncabb halnál, de hát mire is való a halmatrac, ami ezeket remekül kiküszöböli. A súlyos hibahelyzetektől azonban mindenkinek óvakodnia kell. Ezek egyike az eleve sérülést okozó rossz tartás (kopoltyúba nyúlás, úszóba „kapaszkodás”), illetve a másik, a guggoló pozíciónál magasabbra emelkedés, ahonnan már gyönyörű fejest képes ugrani a hal, persze mindig a matrac mellé.
Ha az a biztosabb, inkább maradjon a hal egészen talaj közelében
5. Az időfaktor
Hiába részesül a hal a parton hímes tojás bánásmódban, ha túlcsúszunk az időhatárokon, amit a fotózási procedúrában résztvevők gyakorlatlansága ugyancsak elősegít. Hiába tartod meg gyorsan és ügyesen a halat, ha a fotós akkor vacakol a beállításokkal, amikor már mindenki „mosolyog”. Ezt meg lehet előzni azzal, hogy amíg a babra tart a masinákon, addig a hal marad a helyén. Csak akkor szabad kézbe venni, ha már szemközt is mindenki előkészült. Az is előfordul, hogy bemozdul a hal és valamiért nem lesz jó a felvétel. A „várjál, ne tedd le, nem volt jó” mondatot maximum kétszer hagyd elhangozni a fotóstól, aztán felvétel ide vagy oda, a hal menjen vissza a vízbe.
Ez fordítva is igaz, ha a fotós „profi, de a halat tartó horgász ügyetlenkedik, például félig-meddig felemelten kezdi róla szemezetni az akkor észrevett nyálkacsomókat, ne adj isten a már előzetes szabadföldi hemperegtetés következtében feltapadt fűszálakat, faleveleket. Tehát fotós és fotózott is előzetesen és ne közben készüljön fel a nagy pillanatra, mert a másodpercek itt az idő ördögével futnak versenyt.
Ha lehet hinni bizonyos kutatásoknak, a pontyoknál mintegy 10-15 perc szabad levegőn eltöltött időmennyiség, akár már visszafordíthatatlan agyi-, idegrendszeri károsodást okozhat. Márpedig a percek félelmetesen gyorsan szaladnak ilyenkor. Öröm, a hal csodálata, vállveregetések, pacsik, gratuláció, horogszabadítás, méretkőzés, fotó, videó, búcsú puszi – sok mindenre sort kell ilyenkor keríteni. Ezért az időfegyelem nagyon fontos. És ami nem fér bele maximum öt percbe, arról legjobb lemondani a hal érdekében.
A hal partra kerülésével elkezdődik a versenyfutás az idővel
Két sztori a végére…
Végezetül álljon itt egy némileg kellemetlen régi, de tanulságos eset és egy kellemes új keletű személyes tapasztalás halfotózással kapcsolatban. Évekkel ezelőtt egy Hármas-Körösön fogott szebb harcsa fogásáról értesítettek azonmód. Részbeni rábeszélésemre a visszaeresztése mellett döntött kifogója, kértem, várjon meg, hogy lefotózhassam. Azonnal indultam a helyszínre, de mivel az kb. 50 kilométerre volt, közel egy óra telt el míg odaértem. Ezalatt a halat sok helybéli megszemlélte, kérésükre ki-kiemelték a vízből, hacsak rövid időre is. Mire odaértem, már alig volt a szép harcsában élet. Egy-két fotó, aztán csónakból gyors visszaeresztés a Körös közepén. A sietség azonban már nem segíthetett. Gyanús rezzenéstelenséggel süllyedt az alkonyati víz fekete mélyére. Pár nap múlva csalódottan hívtak, hogy tetemét felvetette a Körös, a zúgolódó helyiek közül egyesek úgy vélik, jobb helye lett volna a hűtőben. Megítélés kérdése. A horgász akkori bátor elhatározását én ma is többre értékelem.
A szebbik felidézés pedig egy fás-tavi történet, ahol bő két hónapja egy csodaszép, palaszürke színezetű, 13 és fél kilós tőponty fogását izgulhattam – fotózhattam és kamerázhattam – külső szemlélőként végig. A hal egy rutinos bojlishorgász által került partra, ahol mintaszerű elbánásban részesült. Fárasztás, merítés, partra emelés, halbölcső és egyéb részletek tankönyvbe illő prezentálása. Persze a nagy beállás, a fotózás és filmezés csúcsattrakciója sem maradhatott el a parton. Több kamera, fotómasina várt a pillanatra éhesen. Amíg mindenki be nem állt úgymond „lövésre” készen, a horgász várt türelmesen. Aztán egyetlen határozott – félméternyinél nem több – emeléssel felbillentette a szép halat, amelyik meg sem rezzent. Hamarosan sértetlenül, fürgén úszott tova. Az egész parti ceremónia nem tartott kettő percnél tovább, amibe még a „várjál, ne tedd le, nem volt jó” mondat is belefért legalább egyszer…
Cikk, fotók: Tószögi György
Egy szép emlék – a fotós szempontjából is…