Az utóbbi években megszokottá vált, hogy a Körös-vidék vizein is sokfelé találkozhatunk kárókatonákkal vagy más néven kormoránokkal. Volt idő, amikor csodálkozva meredtünk az égen feltűnő, ismeretlen fekete madárra, ma pedig mint „jó” ismerőst szemléljük a jellemzően télen nagy számban garázdálkodó halpusztítókat. Akik azonban jártasak egy kicsit is kormorántémában, egyre kétségbeesettebben kongatják a vészharangot: Vigyázat! Ők ma vizeink elsőszámú vámszedői…
A „kárakatna” Herman Ottó, A madarak hasznáról és káráról c. könyvében
„– Kárókatona; kormoránnak is mondják. Úszik, mint a hal, bukik, mint a vidra, de jól röpül is. Pokolbélű fajzat, de bántani nem szabad, mert az egész országban már csak itt vannak, meg még egy-két helyen. […]
Az öreg Matula, Fekete István Tüskevár című regényében olvasható szavainál aligha szükséges meggyőzőbb bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a kárókatona a 20. század közepén nem volt túl gyakori madár hazánkban. De arra is következtetni enged, hogy valamikor annak előtte igenis az lehetett.
Herman Ottó, A madarak hasznáról és káráról című, 1901-ben kiadott művében ezt írja róla: „Hajdanában nagy telepekben költött hazánkban, fészkei fákon állottak és állanak, akár a varjaké a varjútanyán; sokszor a varjukkal egy helyen is fészkelt.” […]
Kormoránok fészkei egy holtág-parti nyárfásban
De Herman előtt már Alfred Brehm is Magyarország pusztulóban lévő fajai közé sorolta enciklopédikus jelentőségű, Az állatok világa című kötetében (1863-69): „Régi fészkelő telepei javarészt megsemmisültek s így lassanként mint átvonuló, kóborló, vagy alkalmilag megjelenő madár is teljesen kimarad.” […] Mint írja Brehm, régente számtalan hazai területen fészkelt, köztük az „Alföldön, a bihari és békési Sárréteken is.”
Bár mindkét két tudós „halfarkasnak” titulája és összecsengő véleményük az, hogy a hazai vizek halállományára nézve a legkárosabb madár, Brehm már az ő idejében úgy véli „…természetvédelmi szempontból is kímélni kell ezt a majdnem teljesen kipusztult madárfajt, különösen a megmaradt utolsó fészkelő telepeken…” […]
A Kis-Balaton a 20. század közepén a kormoránok utolsó hazai menedéke volt
(Képkocka Homoki Nagy István, Nádi szélben c. filmjéből)
|
A pákászok halászmadara Érdekes néprajzi adatként marad ránk, hogy egykor a pákászok-halászok, fogságban tartott kormoránokkal tettek szert a biztos halászzsákmányra. A madzagra pányvázott – bizonyára a „közös” halászatkor mindig éhes – madarat szabad vízfelületen eleresztették és az rögtön alábukva a halak után vetette magát. A megfogott zsákmányt azonban a nyakára helyezett gyűrű miatt lenyelni nem tudta, így a félútig jutott hal mindig „gazdáé” lett. A régi világ ezen mozzanata, Homoki Nagy István 1956-ban készült Nádi szélben című filmjében is meg lett örökítve (a jelenet a 31. perctől látható). A Kis-Balaton nádrengetegeit elénk táró filmben egyébként többször is feltűnnek kárókatonák, sőt a film végcselekményét jelentő eseménysorozat is egy olyan nádi rablóhoz köthető, amelyik az éjszaka leple alatt megkísérli elorozni az értékes madarat a pákásztanya udvaráról. (https://www.youtube.com/watch?v=oYf5LYTpcRE)
|
Mint a fentiekből kitűnik, a kárókatonák, a 19. századi vízszabályozásokig gyakoriak lehettek hazánk területén, de a vizes élőhelyek pusztulásával állományaik megcsappantak. Néhány nagy telepük azonban maradt és károkozásukról Báró Szurmay Sándor, a vadász- és sporthorgász szenvedélyeiről is nevezetes magyar királyi honvédelmi miniszter is beszámolt az 1920-as években. A báró, a Duna jobb partján lévő, tolnai-baranyai birtokain lévő halastavainak megvédése érdekében a Drávaközben még fellelhető kárókatona telepeken a fészkek kilövéséhez folyamodott.
A fészektelepeket folyamatosan pusztították a 20. század első felében
(Képkocka Homoki Nagy István, Nádi szélben c. filmjéből)
A természetes élőhelyek vízszabályozások és folyamatos tájátalakítások miatti visszaszorulása és a megmaradt költőtelepek rombolása következtében a kormorán a 20. század közepére csaknem eltűnt hazánk területéről. De nem csak ott ritkult meg. A család legnépesebb fajának, a nagy kárókatonának az (Phalacrocorax carbo) európai állománya az 1970-es évek előtt szintén töredéke volt az egykorinak és a mainak.
Hazánkban akkoriban egyenesen ritkaságszámba ment az előfordulásuk, 1980-ig a veszélyeztetett fajok kategóriájába sorolta a Vörös Könyv. Néhány elszigetelt költőtelepen és környékén (Kis-Balaton) kívül elvétve lehetett vele találkozni. A szakirodalomban fellelhető kevés adat alapján 1954-ben 2 egyed, 1955-ben 3 egyed, 1965-ben szintén 3 példány került megfigyelésre a Virágoskúti-halastavakon. 1961-ben egy halászmester ejtett el egyet Balatonlelle-Irmapusztán, 1964-ben a Tisza hullámterében lévő saséri erdőrezervátumban telepedett meg 9 pár. Költő madarakat Ároktő mellett és Tiszadobon sikerült észlelni ekkoriban.
Évszázados megmaradt fészektelep a Kis-Balatonon
(Képkocka Homoki Nagy István, Nádi szélben c. filmjéből)
|
Kormorán vagy kárókatona? Tudományos magyar neve a kárókatona, de az angol „cormorant”, de főleg a német „kormoran” szóalakból a magyar nyelv a kormorán kifejezést is az élőbeszéd részévé tette. A kárókatona elnevezés az egyik legismertebb elmélet szerint a török kara katna (fekete madár) szóösszetétel hangzását magyarosította, de szól teória a madár ülő helyzetben megfigyelhető „katonás” tartására utaló névhasonulás mellett is. |
1970 után változott a helyzet. Az élőhely-, illetve madárvédelmi programoknak köszönhetően az európai állomány lökésszerű növekedési ütemen esett át. Nagyobb telepeik hazánkban 1980 után kezdtek kialakulni, és a nagy kárókatona mellett egy másik faj, az azelőtt még kóborlóként is ritka kis kárókatona (Microcarbo pygmeus) is megjelent. A Hortobágyi-halastavakon például 1992-ben észlelték a két faj első költőpárjait, az évtized végére a nagy kárókatonák száma már 400 pár fölé emelkedett.
A Hortobágy halastavai megfelelő élőhelyet kínálnak a kárókatonáknak
Az ország többi jelentős vizes élőhelyén – különösen a nagyobb folyók (Duna, Tisza) hullámtereiben, tavakon, tórendszereken, tározókon hasonló eréllyel alakultak ki a hazai kolóniáik. A nagy kárókatonát 1997-ben törölték a külön védelmi intézkedést igénylő fajok listájáról. Hazánkban ma 2600-2800 pár (más becslések szerint 3500 pár körüli) nagy kárókatona és mintegy 600-1500 pár kis kárókatona él. A Balaton környékén található a legtöbb belőlük, mintegy 1600 példány.
|
A tökéletes halászmadár A kormorán az evolúció egyik „csúcsterméke”. Kitűnőek a légi képességi. Röpte gyors és a napi táplálkozás érdekében 60-70 km-t könnyedén végighasít. A vízben pedig egyenesen bámulatra méltó. Ragadozó halakat megszégyenítő gyorsasággal és manőverezéssel úszik a víz alatt, ahol meglepően sokáig képes tartózkodni és nagy mélységekbe is lemerül.
Mindemellett rendkívül eszes állat, ami egyaránt megmutatkozik óvatosságában, illetve „csapatépítő” stratégiáiban is. A rajra őrszemek vigyáznak, amely a víz alatt összehangolt hadmozdulatokra is képes. Kampós csőrével ügyesen fogja meg a halat, amelyből átlagosan napi 0,7-1 kilogrammot fogyaszt. Főként a nyúlánk alkatú halakat kedveli, a kecsege, süllő, csuka, márna, stb. állományaiban természetes vízen irtózatos pusztítást képes végezni, de a halastavakon sem különbül, ahol az egy- és kétnyaras pontyokat ugyanúgy képes rövid idő alatt kienni a vízből.
Károkozása a közvetlen kár (halfogyasztás) mellett jelentkezik a halak megsebzésében, a halak (főként téli) zaklatásában (stressz okozás), illetve fészkelő helyeken az ürülékükkel okozott természetvédelmi kárban (faállomány pusztulása).
Azért egy gyengéje neki is van. A vízre való le- és felszállása egy bizonyos távú „kifutópályát” igényel, amit tógazdaságok ki is használnak a leszállást akadályozó zsinórsorok (rémzsinór) kifeszítésével. Elképesztő életrevalóságát igazolja egy érdekes megfigyelés: egy kormoránok által a nem preferált, háromnyaras pontyokkal teli halastavat lehalásztak és a háromnyarasok helyére kétnyaras halakat tettek. A következő nap reggelén az éjszakázó helyről érkező kormoránok, az általuk eddig nem „használt” tó felett szokásosan átrepülve hirtelen „befékeztek” és azonnal leereszkedtek a tóra. Tehát a madarak már a levegőből észrevették és „beazonosították”, hogy a tóban már számukra, tápláléknak alkalmas méretű halak vannak.
|
Mint már említésre került, a természetes vizek halállományaira (és halastavakéra) nézve önmagában már a hazai kárókatona populációk is óriási problémát jelentenek, azonban télen a helyzet súlyosbodik. Az északabbi területek kárókatonái az ottani vizek eljegesedése miatt délebbre húzódnak. A hazánkon is átvonuló/kóborló – mintegy 25-30 ezer madár – így akár tízszeresre duzzadó egyedszámot is eredményezhet egyes területeken.
A Körös-vidéken tavasztól-őszig néhány egyedből álló kis csoportok portyáznak
Télen viszont ide is csapatostól érkeznek (Fotó: Simon Ferenc)
Ki lehet számolni, hogy egy több száz fős sereg a napi halfogyasztás átlagával mennyi halat képes akárcsak egyheti vendégeskedéssel elnyelni. Bár a nagyobb hazai kormorántelepek egész éves kártéteményét adott helyen nem súlyosbítja tetemesen az átvonuló madarak jelenléte, a kisebb folyókon, holtágakon, tavakon, ahol évközben nincs állandó kormorántevékenység, ott bizony súlyos következményekkel jár megjelenésük. Haltanyáról-haltanyára járva, valóságos fosztogatást végeznek, ami a fajlagos fogási tilalmakkal, illetve az általánosan védett halfajokra nézve sok esetben tragikus.
|
Európai állomány Az európai állományt – költési időszakokat követően – jelenleg mintegy 1,8 millió egyedre becsülik. Franciaországban 1983 és 2007 között a telelő állomány 14 ezerről 99 ezerre, az éjszakázó helyek száma 80-ról 870-re nőtt. 1995-1996-ban 3.600, 2006-2007-ben 30.900 egyedet lőttek ki – érzékelhető állománycsökkenés nélkül. A kárókatona-állomány növekedése miatt az elmúlt években az aktív halastófelszín 10%-kal csökkent – helyette vadásztatnak és mezőgazdasági művelést (kukorica) folytatnak. Legalább ilyen beszédes a dán költőállomány grafikonja, amely szintén jól szemlélteti az ott kialakult helyzetet.
|
Az utóbbi évek gyérítési programjainak köszönhetően a nagy kárókatona hazai állománya kismértékű csökkenést mutat, a jelenleg is védett kis kárókatonák száma azonban növekszik. Ez az egyedszám azonban – nem abszolút mértékben, hanem a megfogyatkozott természetesvízi halpopulációkhoz mérten – még mindig túl nagy, nem beszélve a téli vendégek miatti létszámgyarapodásról. Így a halállomány védelmének és megőrzésének érdekében tett erőfeszítések ellenére a kormorán évről-évre óriási károkat okoz halászati, horgászati hasznosítóknak és a hazai természetvédelemi törekvéseknek.
Körösi körkép
A korábbi általános állománynövekedés ellenére a Körös-vidék vizein a téli időszak kivételével viszonylag kis számú kárókatona állomány tartózkodik, illetve van mozgásban. Leginkább a Hármas-Körös alvízi területein figyelhetőek meg a legfeljebb néhány tucatnyi egyedből álló „csoportjaik”, de nagy csapatokba, tömegesen összeverődve tavasztól-őszig nem igen lehet velük találkozni ott sem.
A fokozottabb alvízi jelenlétük oka egyrészt a Tisza folyó közelsége, valamint a Hármas-Körös hullámterének öcsödi térségében található szürke gémekkel közös fészkelő telepük, aminek környéke az egyetlen körösi „gócpontnak” tekinthető.
Szürke gémek és kormoránok közös költőtelepe a Hármas-Körös hullámterében
Ettől eltekintve a Körösök-mente nem tekinthető „fertőzöttnek” állományaiktól. A melegebb évszakokban inkább kóborló példányokat, kisebb csapatokat lehet megfigyelni, amelyek folyók, holtágak, halastavak között ingáznak.
Kárókatona csapat egy körösi hullámtéri szentély-holtágon –
ekkora társaság szerencsére már nagynak számít nyáron
Szárítkozó madár jellegzetes testtartása
Télen azonban más a helyzet. Az északról lehúzódó madarak a Körös-vidéket is ellepik. Portyázó hadseregként, kisebb-nagyobb csapatokra szakadva fosztogatják a folyókat, holtágakat, tavakat, de a kisebb csatornákat is átfésülik. Gyakorlatilag minden vízterületet szemmel tartanak, a fagyok beálltával egyre tömegesebben húzódnak az élővizekre.
Idén télen is számos helyen feltűntek a Körösök-mentén. Megfigyelések szerint a mostanában levonuló árhullám előtt a Hármas-Körösön több száz fős csapatok portyáztak, de az olyan, horgászkezelésben lévő tavakon is rendszeresen megjelennek az utóbbi években, mint a békéscsabai Fás-tó, ahol most januárban is mintegy száz fős sereget kellett riasztani a halállomány megvédése érdekében.
Hívatlan vendégek a Fás-tavon 2016 januárjában (Fotó: Simon Ferenc)
A Sebes-Körös teljes hazai szakaszát a napokban bejáró körösladányi horgászok, természetvédők is szomorú valóságot tapasztaltak. A folyó mintegy 50 kilométernyi vonalán, 20-30 egyedből álló kis csapatokban, összességében több száz kormorán halászik. Jellemzően az olyan haltanyák körül rendszeres a tartózkodásuk, mint a Pap-kanyar, a „Henkel” alatti rész, a Várhely feletti kanyar, illetve a többi mélyebb, halvermelésre alkalmas terület.
Mint már említette a cikk, a Sebes-Köröshöz is hasonló kisebb folyók halállományára valóságos istencsapás a madarak jelenléte. Egy-egy haltanyán, folyamatosan ott tartózkodva addig dőzsölnek, amíg van mit enniük. Ez a Sebes-Körös esetében (is) minden nap néhány mázsa egy-két nyaras süllőt, csukát, harcsát, pontyot, domolykót, paducot, márnát, menyhalat, bucót, keszegfélét és az egyedülállón gazdag sebesi halfauna számos más tagját jelenti. De a Kettős-Körösön, a Feketén-, a Fehéren-, a Berettyón és holtágaikon is ez a helyzet.
Őszi telepítésű kispontyokon dőzsölő kárókatonák a Túrtői-holtágon (Fotó: Tor Imre)
|
Védekezés, állományszabályozás Elöljáróban: a ma emberének nem célja kiirtani a kormoránt. A kormoránok elleni védekezés, az állomány nagyságának szabályozása azonban szükséges. Ez pedig rendkívül nehéz. A kárókatona nagyon „eszes” madár. Éber, óvatos, tanulékony, a kilövésére kifundált emberi fondorlatokat hamar kiismeri (lőtávolság, leshely, fából készült csalimadár, stb), a veszélytelen zajokat megszokják. Kilövése legfeljebb tüneti kezelést adhat, állományszabályozása a fészektelepek felszámolásával hatásos igazán, ami viszont olyan komplex (jogszabályi, szervezeti, anyagi) erőhatásokat igényel, ami ritkán felvállalható és teljesíthető.
A halállomány sokszor gyors beavatkozást igénylő védelme leghatékonyabban riasztással oldható meg, de ehhez szinte folyamatos zavaróhatás (főként emberi jelenlét) szükséges, aminek veszélytelenségét a madarak szintén hamar megtapasztalják . Ha egy folyószakaszról elűzik őket, odébb mennek. Nekik mindegy, hogy hol eszik a halat. Mindenhol pedig nem állhat főállású „kormoránőr”. Így pedig olyan erőfeszítés védekezni a fekete seregek támadásai ellen, mint lyukas vödörbe a vizet hordani. A kormoránkrízist hathatósan csak nemzetközi összefogással lehet rendezni.
|
Mindegy hogy hol és milyen halat: ha küsz van, akkor küsztMit tehetünk mi horgászok a vizeinkért?
A Körös-vidék viszonylag szerencsés helyzetben van a kárókatonák jelentette szerencsétlenségben. A térségben nincsenek nagy telepek, így állandó állomány sincs, tavasztó-őszig jelentéktelen a kormorántevékenység errefelé. Télen elkerülhetetlen ugyan a krízis, de az egyéni elszántságnak is jelentős eredménye lehet. Kevés olyan helyzet adódik, amikor egyetlen horgász, vagy néhány horgásztárs ennyire könnyedén meg tudja akadályozni akár napi több mázsa hal eltűnését szeretett vizeiből.
Mit kell tenni? Elég csak kimenni a Körösök partjára: a Pap-kanyarba, az S-be, az Ilonába, a Melisbe, a Kútgyűrűkhöz, Várhelyre, Sózugba és többi, helyi horgászok által is jól ismert haltanya-helyekre. Azonban horgászbot helyett most legyen az eszköz a kereplő, hangkürt vagy csak két deszkadarab, mint tapsolófa. De ha egyik sincs, riasztónak egy feléjük hajított jókora ágdarab is megteszi…
Cikk: Tószögi György
Fotó: Körös-Horgász képarchívum
Téli kárókatona csapatok riasztása karikás ostorral a gátról a Túrtői holtág mellett
(Fotó: Tor Imre)
|
Kormoránok a Körösökön “Tizenegynéhány évvel ezelőtt még rájuk csodálkoztam, amikor december közepén a Berettyó-torkolat környékén megláttam az első négy kárókatonát. Napokig leskelődtem utánuk, és – bevallom – még örültem is, hogy láthatom őket. Akkoriban már közel harminc éve jártam a vizek partját, de a Sebes-Körös környékén kormoránt még addig nem láttam. Azután eltelt három év és 1996 telén újra feltűntek a zöldes-fekete halászmadarak, de most már heten voltak. A téli hónapokban a duzzasztó feletti folyószakaszra jártam keszegezni, ott halásztak a kormoránok is, de ez a keszegállományon ekkortájt még meg sem látszott. Finomszereléssel horgászva, amíg a folyón be nem állt a jég, mindenkor szép eredménnyel lehetett bodorkára, karikakeszegre horgászni. 2003-ban már harminc-negyven kárókatona érkezett erre a területre, közvetlenül a vízleeresztés után. Ekkor láttam szervezetten, hogy úgy mondjam szisztematikusan halászni a kormoránokat. A madarak teljes mederszélességben, naponta többször is végighajtották a folyót. Elképedve láttam, hogy mekkora márnákat, balinokat, bodorkákat tudnak lenyelni. De a halállomány ezt még átvészelte, és ha már nem is a régi bőségben, de még szépen lehetett halat fogni ekkor is. A kormoránok pedig minden évben nagyobb, és nagyobb létszámban jelentek meg a téli hónapokban. […] A kormoránok létszáma óvatos becslések alapján 2007-ben háromszáz, míg 2008-ban, már az ötszáz darabot is megközelítette. A kenyérhalnak számító keszegfélék szinte eltűntek a folyószakaszról. Az a hal. pedig, ami a madarak csőrén nem fért be, főleg ponty és harcsa, azt haltolvajok kigereblyézték, vagy meslenchálóval kifogták. Jól látszott mindez a Sebes-Körösi Horgászegyesület fogási eredményeiből, ami az elmúlt évhez képest, harmadára esett vissza. A kárókatona invázió nem kímélte a csaknem fenékig leengedett Büngösd, Folyás-ér és a Dió-ér csatornákat, és a holtágakat sem.” […] |