Az utóbbi hetekben számos hírportál számolt be arról, hogy a gödöllői Szent István Egyetem Halgazdálkodási Tanszékének kutatói óriási jelentőséggel bíró áttörést értek el az angolna mesterséges szaporításában. Boltizár Ottó doktorandusz, tanszéki mérnököt kérdeztük arról, hogy tulajdonképpen mi is áll e rendkívüli hír hátterében?
– Az európai angolna mesterséges szaporítása fehér folt a tudományban, eddig még senkinek sem sikerült teljességgel megoldania, pedig számos nemzet fáradozik ezen, hazánkban 15 éve folynak erre irányuló kutatások. Tisztázzuk: miért van mindennek ilyen nagy jelentősége?
– Az európai angolna (Anguilla anguilla) vörös listás faj, egy kategóriában a tigrissel, tehát kihalófélben lévő állat. Sokan meglepődnek ezen, hiszen az idősebb hazai horgászok még jól ismerik e furcsa, kígyószerű halat, a karvastagságú angolnák fogásáról szóló beszámolók a hétköznapi horgászélet részét képezték egykor a Körösök vidékén is. A hazai horgásztapasztalatok is azt mutatják azonban, hogy mára nagyon megritkult a faj, de hogy végveszélyben van, azt kevesen gondolnák. Nem csoda. Az európai angolna világállománya csupán néhány évtized leforgása alatt roppant össze, méghozzá oly drámaian, hogy egyes becslések szerint a populáció ma egy százaléka a harminc-negyven évvel ezelőtt lévőnek.
Európai angolna (Anguilla anguilla)
– Mi az oka, hogy a horgászok által – ha máshogy nem, tananyagként – jól ismert halfaj a kihalás szélére sodródott?
– Hogy ezt megérthessük, nem árt jobban megismernünk az angolnát. Titokzatos élete a tudomány számára nem teljesen feltárt, e tény nagymértékben felelős a szaporítás eddigi sikertelenségéért. Az angolna, a vándorló halak közül az úgynevezett katadrom fajok közé tartozik. Ez a „mi” esetünkben annyit jelent, hogy az Európa vizeiben ivaréretté váló angolnák, szaporodás céljából visszaindulnak oda, ahol születtek. A nyugat-európai partoktól légvonalban 5000 kilométerre lévő bölcsőjükbe, a Sargasso-tengerbe, amely az egyetlen partnélküli tengerként az Atlanti-óceán bermudai térségében található az amerikai kontinens szomszédságában.
A Sargasso-tenger földrajzi elhelyezkedése az Atlanti-óceánban
Az itt született angolna ivadékok aztán részben a kanyargós Golf-áramlat segítségével több éves utazásra indulnak szüleik „felnőtté” válásának színhelye, Európa és Észak-Afrika partjai felé, ahová már 5-6 centiméteres „üvegangolnákként” érkeznek. Megkezdik átalakulásukat az édesvízi életmód igényeihez és elkezdenek felúszni a nagy folyókon. Halászat, útjukat ellehetetlenítő fizikai akadályok, paraziták, szervezetükben felhalmozódó szennyezőanyagok – ezek Európa legfőbb „ajándékai” a vándoroknak. Ezzel kezdődik a faj tragédiája, de természetesen még számos ismert és ismeretlen tényező felelős a faj hanyatlását jelentő, utódgeneráció hiányát előidéző folyamatokért, melynek végeredményeként évről-évre egyre kevesebb angolna tér vissza édesvízből-tengerbe, tengerből-édesvízbe.
Az ívóhelyről útra kelő angolnalárvák 5-6 cm-es „üvegangolnaként”
érkeznek az európai partok elé (forrás: Wikimedia Commons)
Az európai angolna édesvízi elterjedése
|
Az angolna végveszélybe kerülésének fő tényezői 1. Túlhalászás 2. Édesvízi vándorlás 3. Úszóhólyag fonalféreg
4. Szennyezőanyag felhalmozódás 5. Mesterségesen szaporítás egyelőre nem megoldott. |
– Mindezek alapján már érthető, hogy miért olyan fontos a faj mesterséges „megsegítése”. De miért ilyen nehéz ez a tudományosan és gazdaságilag is óriási jelentőségű, igencsak sürgőssé vált misszió, és mi volt benne a hazai áttörés?
– Az angolna biológiailag egy „bonyolult” élőlény – ha köznyelvien akarunk fogalmazni. Élete során többször átalakul a teljes fiziológiája, életciklusa távolságban, élőhelyekben is több ezer kilométer „változást” foglal magába. Ezt nem könnyű laborkörülmények között modellezni, főleg úgy, hogy számos kérdés még tisztázatlan mind az etológia, mind a szaporodásbiológia területén. Csak néhány dolog, amit még nem ismerünk: lárvafejlődés korai szakaszának pontos körülményei; a sodródó lárvák táplálkozási szokásai; a petefejlődést és az ovulációt befolyásoló tényezők. Alapvető problémát a mesterséges szaporításában tehát az jelent, hogy a mesterséges megtermékenyítés és a lárvakeletetés az angolna esetében egy nagyon komplex folyamat. Számos nemzet kutatói foglalkoznak a problémával már egy jó ideje, de többnyire eredménytelenül. Eddig csak a dánoknak és az olaszoknak sikerült angolnalárvát természetes úton kikeltetni. És most a világon harmadikként nekünk. Az olaszokhoz hasonlóan a kikelt lárvákat nyolc napig sikerült életben tartani, a dánok 20 nappal tartják a csúcsot. Ez előrevetíti, hogy ugyan a mesterséges szaporítás folyamatának egy fontos mérföldkövéhez érkeztünk el mi is, de a biztos és teljes sikert jelentő folyamatnak még messze nem a végére.
Gerinchúros embrió (fotó: Müller Tamás)
8 napos angolnalárva (Fotó: Müller Tamás)
– Mi volt az a tényező, ami a hazai másfél évtizedes angolnaszaporítás-kutatásban most eredményre vezetett?
– Egyrészt, hogy nagyméretű, mennyiségben és minőségben kiváló örökítő anyagot adó, nagyon-nagyon jó hímeket kaptunk Olaszországból. Eddig egy hazai angolnatelepről szereztünk be idős hímeket, ezek szervezetében azonban sok nehézfém volt felhalmozódva, gyengébb minőségű, kevesebb mennyiségű spermát adtak. A másik fontos tényező, hogy most először ívattunk, azaz a halakra bíztuk az ívás folyamatát, míg ezt megelőzően mesterséges termékenyítést végeztünk. Tehát eddig kivettük a halat, lefejtük az ikrát és ráfejtük a tejet – folyamatában ugyanúgy, mint a pontyszaporításnál. Az angolnánál azonban megoldhatatlan nehézség volt, hogy nem tudtuk eltalálni egy több órás folyamaton belül, azt a 15 percet, amikor az ikraburokból kiszabadult ikra megtermékenyíthető. Vagy előbb fejtük ki az ikrákat, mint azt kellett volna vagy már túlérett az ikra a halban és ezt próbáltuk termékenyíteni. Az áttörést most az hozta, hogy a kiváló import hímekben bízva, a halakra hagytuk a megtermékenyítés folyamatát, engedtük, hogy ők válasszák ki a sikeres íváshoz szükséges 15 percnyi időintervallumot. Úgy látszik, ők sokkal „profibbak” voltak, mint mi.
Az angolna fejlődésének fő szakaszai (forrás: 4shared.com/)
– Miért kellett import hímeket hozatni? A Balatonban nincsenek megfelelő egyedek?
– A Balatonban nagyon kevés hím angolna van annak ellenére, hogy 1991-ig, a nagy balatoni angolnapusztulásig rendszeresen telepítettek üvegangolnákat. Az angolnáról tudni kell, hogy élettértől és táplálkozási környezettől függően, mintegy 18 cm-es „koráig” még képes ivart váltani. Ha bő a táplálékellátottság, illetve nagy az élettér, akkor az állomány 99%-ka nősténnyé fejlődik. Mindennek a fordítottja is igaz: szűk élettér és kevés táplálék esetén az ivari differenciálódás a hímek arányára tolódik.
A nőstény angolnák altatása a kezelések előtt, altatóoldatban (fotó: Boltizár Ottó)
Nőstény angolna hormonális kezelése (fotó: Horváth László)
Ikrától duzzadó angolna a végső hormonkezelés előtt (fotó: Boltizár Ottó)
Ikrafejés (fotó: Müller Tamás)
A Balaton esetében az előbbi történt, ezért kevés a hím. További probléma, hogy mivel az angolna a táplálékpiramis csúcsán helyezkedik el, az idős halak szervezetében rengeteg szennyezőanyag, főleg nehézfém halmozódik fel, ami negatívan befolyásolja a reprodukciós tulajdonságaikat. Márpedig a Balatonban a legfiatalabb angolna is több mint húszéves, hiszen a balatoni angolnaprogramot lezáró nagy balatoni angolnapusztulás után befejezték telepítését. A nőstények viszont innen származnak. Ezeket a halakat először parazitamentesítő fürdővel kezeljük, majd tőzeg-zeolitos oldat méregteleníti az öreg halak szervezetét. Ezt követően kezdődhet el a szaporítás folyamata, ami egy hosszadalmas, bonyolult eljárás. Medencés körülmények között kell „elhitetni” az állattal, hogy vándorol és ívásra alkalmasak a körülmények. Ezt a nem csekély feladatot sikerült most megoldani és természetes úton kikelő angolnalárvákkal koronázni a folyamatot.
– Mi a következő fontos probléma, amire ezek után megoldást kell találni?
– Természetesen az ellenőrző vizsgálatok és a folyamat sikeres reprodukálhatósága az elsődleges cél. Aztán a lárvák életben tartása. A dánokhoz és az olaszokhoz hasonlóan ez nekünk sem sikerült néhány napnál tovább, de a tudomány előtt ez nem meglepő. A kis angolna ekkor kezdené el az önálló táplálkozást, de igazából senki nem tudja azt, hogy a természetben mi az első önállóan felvett tápláléka. Esetünkben sem fogyasztott el semmit, amivel táplálni próbáltuk. Nem sikerült olyan kisméretű plankton szervezetet adni neki, ami tulajdonképpen befér a kisméretű száján.
A következő nagy lépés, az üvegangolnává nevelés (forrás: Origo)
A tudomány számára jelenleg ez a pont az, ahol ismét az ismeretlenbe vész az angolna élettörténete. Az önálló táplálkozás problémájára még senkinek sem sikerült megoldást találnia. Egyes teóriák szerint a lárváknak nem különböző plankton szervezetek, hanem úgynevezett óceáni hó, egyfajta lebegő szedimentáló szerves törmelék, illetve az azon megjelenő baktériumhártya alkotja a táplálékát.
– Mindenképpen említsük meg a kutatásban részt vevők közül a programot vezető Dr. Horváth László és Dr. Müller Tamás nevét. Megjósolható-e, hogy mikor lehet a mesterséges angolnaszaporítás kapcsán újabb mérföldkőről, netalán teljességgel sikeres folyamatról beszélni?
– Jóslatokba nem érdemes bocsátkozni. Mindenestre a következő mérföldkövet az jelentené, ha a lárvákat sikerülne felnevelni üvegangolna korukig. Utána az, ha ezek kifejlett egyedekké válnának. Végül pedig az, ha a kifejlett egyedek szaporításából „másodgenerációs”, szintén teljesen kifejlett angolnák lehetnének. Érzékeltetésképpen: a teljes folyamatot a japán angolnával, a japán kutatók már sikerrel megoldották, de mintegy húsz évükbe tellett. Az európai angolnával azonban ők sem jártak sikerrel. A folyamat időtartama tehát beláthatatlan. Márpedig a végső cél a mi angolnánk esetében még ennél is több: megmenteni a fajt a kihalástól.
Cikk: Tószögi György
Fotó, grafika: Körös-Horgász archívum
|
A hazai angolnákról Bár az európai angolna édesvízi elterjedése az Atlanti-óceánba és a Földközi-tengerbe ömlő folyóvizek zónáira jellemző, a Fekete-tengerbe torkolló folyók vízrendszerében is őshonos, de ritka faj. A hazai vizekben élő állomány jellemzően mégsem az őshonos fauna része, hiszen a horgászok által is számos hazai vízből jól ismert, néhol kifejezetten gyakori hal, az 1960-as évektől kezdődő üvegangolna-telepítési program következtében vált általánosan elterjedté. Így került a Körösök-Berettyó vízrendszer összes folyójába, sőt számos holtágába is. Talán legismertebb hazai élőhelye a Balaton, ahol a telepítéseket megelőzően – sok vízhez hasonlóan – szintén nem volt természetese állománya. A ’60-as évektől kezdve a magyar tengerbe évente 2-4 millió angolna került kihelyezésre. A program az emlékezetes, 1991-ben kezdődött drámaian tömeges, több éven keresztül tartó angolnapusztulással ért véget, amelyet negatív láncfolyamatok sora idézett elő. Ezek közé tartozott a telepített halak megmaradási arányának alábecsülése, a ’80-as évekkel beköszöntő úszóhólyag fonalféreg fertőzés, az ivaréretté vált példányok természetes folyamatként bekövetkező ellenálló képesség-csökkenése, a szúnyogirtó-szerek vízbe kerülése és az aszályos évek miatti magas vízhőmérséklet hatására kialakult, vízben oldott oxigén alacsony koncentrációja. Becslések szerint, 1995-ig hozzávetőlegesen 600-700 tonna balatoni angolna pusztult el.
A kilencvenes évektől, a további telepítések hiányában folyamatosan csökken a mindinkább elöregedő hazai angolnaállomány, fogása ma már sok helyen, így a Körösök-vidékén is ritkaságszámba megy. A 15-20 éve még célzatosan is űzhető horgászatáról elmondható, hogy jellemző élőhelyei – köves, akadós terep – és sajátos védekezési technikája miatt – tekergő, csavarodó mozdulatok –, főleg zsinór és horog tekintetében volt ajánlott az erősebb mellett dönteni. Síkos, nyálkás teste puszta kézzel történő megfoghatatlanságáról, haltartóból, bilincsről történő hihetetlen szabadulásairól legendás történetek szólnak, nem alaptalanul. Horgászkészséggel történő fogását a hazai jogszabályok jelenleg engedélyezik, tilalmi idő, méret- és darabszám korlátozás nem vonatkozik a fajra. A hazai állomány kímélete a mesterséges szaporítás kérdésének megoldása nélkül pusztán időhúzás a faj fennmaradására nézve, mégis fontos, mert a hazai halfauna rendkívül egyedi és különleges tagjaként jó volna, ha minél tovább vizeink lakója maradhatna. |
