Bizonyára sokan felhördülnek a pusztán címben feltett gondolattól is, de mindenki megnyugodhat: nincs szó semmi ilyesmiről. Legalábbis egyelőre. A világ malmai azonban egyre inkább úgy őrölnek, hogy a fenntarthatóságot negatívan befolyásoló tényezőktől a horgászat világában is előbb-utóbb meg kell szabadulni. Ez pedig felvet néhány érdekes kérdést. Legfontosabbként azt, hogy a területi jegyek „vásárlóértéke”, hogyan aránylik a mindenkori „fogyasztói” árukhoz. De haladjuk csak szép sorjában…
A halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvény a horgászatot a következőképpen definiálja: „rekreációs célból a halnak halgazdálkodási vízterületen és haltermelési létesítményben az e törvényben és a végrehajtására kiadott rendeletben megengedett módon és horgászkészséggel vagy a csalihalnak 1 négyzetméternél nem nagyobb emelőhálóval való fogása”.
Már ebből is világossá válhat mindenki számára, hogy a természetes vizeken történő halfogást a magyar törvények – ma már – alapvetően kedvtelési, kikapcsolódási tevékenységként határozzák meg, amelyben 2016. január 1-től a kereskedelmi célú halászatnak nincs helye. Mindennek messzi múltba nyúló előzményeit most ne boncolgassuk részletesen, elég annyit megértenünk, hogy egy „zsigerileg” halászösztönökkel megáldott magyar nemzet vízpartra termett fiai (nevezzük akár horgásznak, akár halásznak), manapság egyre inkább szembetalálják magukat a változás viharaival.
A vízparti reformok (szükségszerű) idejét éljük
Egyrészt a szemléletváltás sosem tapasztalt erejű impulzusával, amely sugallata szerint az élmény a fontos, a halhús pedig sokadlagos, másrészt az egyre-másra változó szabályokkal. Új tilalmak, egyre több vízkezelő, más-más „házirend”, kvóta, kíméleti súlyhatár, kötelező halmatrac és miegymás sokkolja a magyar pecást. Főleg azokat, akik a néhány évtizeddel ezelőtti szabályrendszerekhez szocializálódtak. Amelyben a hazai vizek legtöbbjén még három bottal lehetett horgászni, és az évtizedek óta alapjaiban moccanástalan horgászrend betartásával éves szinten bármennyi halat el lehetett a vízpartról hordani. (Itt azért jegyezzük meg, hogy a hatályos vonatkozó jogszabály szerint ez még a mai napig így van.)
Akik a régi idők viszonyaihoz szoktak, nehezen fogadják a változásokat
Aztán véget ért az idill és jöttek a traumák. Talán a már említett hárombotos korszak letűnése volt az első, amelyik komolyan „megrázta” a hazai horgásztársadalmat. Sokan fájlalták ezt az 1980-as éveket érintő változást, amely felett némelyek még ma sem tudtak békével napirendre térni. Ha a horgászoknak akkor azt mondták volna: – Hja, uraim és hölgyeim! Ez még semmi! A 21. század második évtizedének derekán meg majd nem lehet a dunai, tiszai kecsegékből „sárga hallevet” főzni! Domolykóra, jászra tilalmi idő és méretkorlát lesz, még a menyhalat is méretkorlátozás és napi darabszám védi! És emellett kismillió szabály fog változni, amely a régi, jól megszokott viszonyok közt prédázó horgászoknak (ki)csorbítja az érdekeit!
Ki hitte volna egykor? Ma már a menyhalat is mérethatár és napi kvóta védi
És ha valaki ma mondaná a következőt: talán tíz év múlva mindenhol általános gyakorlat lesz, hogy annyi halat lehet elvinni a vízből, amennyit megfizet az ember kvázi „konyhaárban?” Mondjuk harminc kilót, harmincezerért! Ahogy egykor a mai állapotok jóslata, úgy ma ennek a jövőképnek az előrevetítése is alighanem komoly érzelmeket és nyomdafestéket nem tűrő véleményeket váltana ki a horgászok táborának egy részéből.
Pedig ez a jövőkép egyáltalán nem utópisztikus. A horgászat jogszabályi és rendeleti hátterei az utóbbi időben soha nem tapasztalt mozgásba lendültek. Megint egy új tilalmi idő? Megint méretkorlátozás változás? Ismét szigorítás? Miért? Hogyan? Az egyszeri horgász csak kapkodja a fejét, hogy mi is történik. Semmi különös. Csak a magyar vizek sodrai igazodnak a kor kihívásihoz, elvárásaihoz. Ami most zajlik, az tulajdonképpen vízparti „evolúció.” A már nagyon időszerű változás. Átalakulás a fenntarthatóság jelenkori és jövőbeni szempontrendszeréhez. Ezt pedig – valljuk be – igen nehezen veszi be némely horgász „gyomra”.
Jászkeszeg és vörösszárnyú keszeg – Tilalmi idő, méretkorlát? Van? Melyikre?
Sok vízparti ember híres arról, hogy régi időket emlegetve mutogat a halfogás egykori világára. A már meglévő korlátokat is nehezen tűri, az érdekeit kurtító tényezők pedig általában vörös posztót jelentenek számára. Persze a konzekvensen gondolkodók mindig is jelen voltak és manapság egy új szemléletű generáció felnövekedésének is tanúi lehetünk, de alapvetően még mindig „élő” tanulmányt lehetne írni a horgásztársadalom szövetét átitató azon általános közgondolkodásról, ami ellen nagyon nehéz hatni a korszellem kibontakozó, de túlsúlyba még messze nem került erejével.
A régi közgondolkodás még túlsúlyban van az új szemléletekkel szemben
A Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége az elmúlt években jó néhány olyan változást vezetett be helyi horgászrendjébe, amely a vonatkozó jogszabály adta kereteket és az országos horgászrendet szigorítva igyekezett zászlót bontani a vízparti jövőkép megreformálásában. A térség horgászai közül sokan indokolatlan és/vagy érthetetlen szigorításnak gondolták a határozatokat, régi reflexekből élesen bírálva a döntéseket. Vízparton, horgásztanyákon, pult fölötti eszmecserékben röpködtek a „szállóigék”, legendás idők emlegetése, értetlenséget kifejező fejcsóválások közepette.
Az egyik nevezetes felzúdulást a „keszegek méretkorlátozásaként” elhíresült, 15 cm-ben meghatározott szövetségi vizekre érvényes méretminimum váltotta ki, amely 10 olyan halfajt érintett, amely akkor még a törvény szerint az „egyéb” halfaj kategóriába tartozott: dévér-, bagoly-, karika-, lapos-, jász- és szilvaorrú keszeg, valamint paduc, domolykó, menyhal és sügér. Lám, eltelt hat-hét év és az idő az előretekintő gondolkodást igazolta. A tíz halfajból – az első négy kivételével – hatot ma már tilalmi idővel és/vagy méret- illetve napi darabszám korlátozással véd a törvény.
A Körös-vidék vízparti reformjai is sok indulatot generáltak
A „legmerészebb” vállalkozás azonban a szövetség vízterületeire érvényes éves kvótarendszer felállítása volt, amely 120 kg-ban határozta meg a tilalmi idővel és méretkorlátozással védett halakból az egy teljes jogú területi jeggyel birtokba vehető mennyiséget. Ha kitelt, lehet váltani új jegyet, majdnem duplájáért. Harmadik pedig a rekreácó jegyében már nincsen, nem váltható! Na, puff… Ez aztán végkép betette az ajtót a Körös-vidék horgászainál.
Sokan még azok közül is értetlenül forrongtak a döntés miatt, akik amúgy „lenyelik a békát”, ha ilyen meg olyan méretszigorításról, vagy akár a kősüllő és a compó teljes helyi kíméletéről legyenvolt szó. De ilyet? Hogy a megváltott engedéllyel a Fáson, a Félhalmon ne lehessen többé a napi kvóta szerint akár egész évben halat kitermelni? Még hagyján… De hogy a folyókon se?! Az évtizedek óta taposott szent helyeken, ahol korábban a kutya se törődött azzal, mi történik?
Rekreáció jegyében a Körösön? Kvóta? – vannak, akiknek máig elfogadhatatlan
Világosan lehetett érzékelni, hogy a horgászok java elérte a tűrőképességét. A „catch & release” hóbortot még csak-csak el lehet viselni – hangoztatták – de ezt a gyalázatot! Ami jár, az jár, ha már az ember megváltotta a drága engedélyt! – vélekedtek sokan a higgadtabbak közül is.
Nos, alighanem itt érkeztünk el a bevezetőben felvázolt „vásárlóérték” és „fogyasztói” ár idézőjelekhez. Mi is az, ami tulajdonképpen jár? És mennyiért? Számolgassunk egy kicsit. Mennyi is egy összevont szövetségi területi jegy jelenleg? Huszonegyezer? Mennyibe is kerül 120 kiló hal? Mondjuk egy olcsóbb halfajból, például a háromnyaras pontyból? És nem a karácsonyi vásárban, hanem csak a halastavi nagykereskedelemben? Meg lehet kapaszkodni. Kilónként 700 forintért teszik bele a „telepítőkocsik” tartályaiba. Huszonegyezerért jó esetben 30 kilót adnak.
De csavarjunk csak egyet a dolgon: mindezek szerint e felháborítóan pimasz, már oly sokat támadott 120 kilós kvóta szerint, aki egyet fizet, az végeredményben négyet is vihet? Na, erre mondja a boltos: akkor inkább nem nyitok ki…
Huszonegyezerért a halastó partján is legfeljebb csak 30 kilót adnak
120 kilogrammos kvóta – egyet fizet, négyet vihet
Mielőtt ismét felhördülnének sokan, hogy micsoda képtelenség ilyen alapon összevetni az engedély árát és a halak piaci értékét, tegyük fel a kérdést: ha nem ezt, és így, akkor ugyan mit, és hogyan vessünk össze? Gondolatébresztőnek álljon itt egy táblázat, amelyben néhány halfaj tóparti termelői bruttó átlagára látható 2015-ben. Mindenki számolgasson egy kicsit saját területi jegyének díjszabása, annak kvótája által elvihető hal értéke, illetve a ténylegesen elbirtokolt zsákmány piaci árának függvényében. Máris kiderül, ki mennyi terhet is jelent arra a bizonyos oszthatatlan közösre.
(Tóparti termelői bruttó átlagárak 2015. szeptemberében a KHESZ tapasztalatai alapján)
| ponty háromnyaras | 650-700 Ft/kg |
| ponty kétnyaras | 750-800 Ft/kg |
| ponty egynyaras | 800-850 Ft/kg |
| amur (idegenhonos) | 650-700 Ft/kg |
| compó | 1800-2600 Ft/kg |
| csuka előnevelt | 16-20 Ft/db |
| csuka ivadék | 1400-2000 Ft/kg |
| csuka növendék | 1400-2000 Ft/kg |
| süllő előnevelt | 16-20 Ft/db |
| süllő növendék | 2500-3000 Ft/kg |
| harcsa előnevelt | 16-20 Ft/db |
| harcsa piaci | 1600-2000 Ft/kg |
| keszegfélék (halgazdaságban nevelt) | 600 Ft/kg |
| jász előnevelt | 8-10 Ft/db |
| balin előnevelt (3 éve nem szerezhető be) | 8-10 Ft/db |
| ezüstkárász (idegenhonos, inváziós) | 250-350 Ft/kg |
| aranykárász (őshonos) | 1600 Ft/kg |
| kecsege ivadék | 300-400 Ft/db |
| kecsege növendék | 3000 Ft/kg |
| sebes pisztráng kétéves | 3000-3500 Ft/kg |
| sebes pisztráng előnevelt | 65-100 Ft/db |
A fenti számok tekintetében nem árt figyelembe venni a következőt: a horgászat társadalmi keretek között fenntartható fejlődése, egyre inkább a kíméletlen gazdasági tényezőktől függ, mintsem kormorántól, ipari halászattól, természetes halszaporulattól, víztisztaságtól és a többi, üdvösséget nyilván akadályozó és segítő vízparti bölcselettől. Magyarán ha „angolos” volna is a magyar horgászszemlélet és többnél több a hal, vele pedig idilli minden körülmény, a hazai horgászat mindennapjait akkor is a gazdasági tényezők összességei határoznák meg. Tehát nem csupán és egyszerűen a növendékcsuka és a háromnyaras ponty ára, hanem, a telefonszámlán, benzinköltségen és járulékfizetésen át az utolsó nyomtatópatron költsége, illetve az idő is pénz örökfaktora.
A kíméletlen gazdasági tényezőket nem csak a halak piaci ára jelenti
Szervezeti vezetők, vízkezelők sokat tudnának mesélni mindennek igazáról és gyötrelmeiről. Közülük egyre többen ismerik fel, hogy a rekreáció megfizethetetlené magasztalt értéke és szemléleti pátoszai mögött, a horgászat hétköznapjait sokkal inkább meghatározza mindaz az ágazati „rezsi”, aminek végeláthatatlan sorával szembe kell nézni. Eléggé közhelyes, de sajnos igaz.
Aki manapság vizet szeretne kezelni, annak hamar farkasszemet kell néznie a fenntarthatóság kíméletlen törvényeivel, ami a triviális részleteken túl a jogszabályok, a szakmai követelmények, a szükséges szervezeti infrastruktúrák anyagi- és humánerőforrásokat elnyelő étvágyát is jelenti. És bár vannak pályázati források, meg mindehhez képest jelképesnek mondható tagdíjak és egyéb bevételek, a legnagyobb ellenpólus egy vízkezelő számára mégiscsak a területi jegyért fizetett ár. Ennek legnagyobb hányadát a vállalt kötelezettségek szerint halra kell költeni, így az egyik legfajsúlyosabb horgászszervezeti gazdálkodási tényezőt is a hal piaci ára és a szolgáltatás árértéke körül kibontakozó egyensúlyokban kell keresgélni.
A halak piaci értéke, vajon arányosan fejeződik ki a területi jegyek árában?
A mai haladóbb gyakorlat szerint is, egy kvótát tartalmazó húszezer forint körüli területi jegy, még mindig akár 60-100 ezer forint áron beszerezhető halra ad tulajdonlási jogot. Már ez is erősen megkérdőjelezhető. Az meg lassan teljes abszurditás, hogy vannak magyar vizek bőven, ahol a területi jegyre kvóta még egyáltalán nincs és a megvásárolt jog csak az országos horgászrend napi hatályát írja elő. Ugyanúgy, ahogy ötven éve. Napi öt darabot, fajra legfeljebb három egyformát. De úgy egyébként éves szinten annyit, amennyi belefér az esztendő „szákjába.”
Csak néhány példa. A Ráckevei Dunaági Horgász Szövetségnél 80 kg a teljes jogú területi jegyre eső kvóta a tilalmi idő- és méretkorlátozott halak tekintetében. A Horgász Egyesületek Csongrád Megyei Szövetségénél 30 darab, a Balatonon kereken 100 halat lehet fogni, természetesen a napi darabszámok is szigorúbbak a jogi keretnél. Mindezzel szemben például a Dráva és Duna horgászkezelésben lévő szakaszain a mai napig nincs területi jegyhez kötött maximum kvóta meghatározva. És nem véletlen az élővízi példák kiemelése. Lehet, éppen az ottani ökoszisztémák érdemelnék elsősorban a komolyabb szemléleti-gyakorlati figyelmet.
Balatononi kvóta – 100 db hal vihető a nemesebbjéből
A Duna fővárosi szakaszán a hatályos jogszabály érvényes (napi 3+2)
Az eddig – vagy inkább még – halászkezelésű vizekről pedig inkább ne is beszéljünk. A Körösi Halász Szövetkezet gyomaendrődi horgászegyesületében a közelmúltban még rendszeresen díjazták az év rekordereit. Öt mázsával talán csípni lehetett a dobogót, a győzelemhez azonban a nyolc mázsát kellett közelíteni.
Ennek a ma már nyilvánvalóan aknamező veszélyű, osztályegyenlőségek idejébe való horgászvirtusnak rémisztő következményei köszönnek vissza az egykori szövetségi statisztikákból is. Mielőtt a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége bevezette a 120 kilogrammos kvótát, szintén előfordultak minden évben 600-800 kilogrammos naplóbejegyzések, persze még mindig a tilalmi idővel- és méretkorlátozással védett halak vonatkozásában. Hogy legyen némi kontraszt: ez a mennyiség gyakorlatilag megfelel egy kisebb telepítőkocsinyi halnak. Szorozzuk csak be a „rekordokat” a pontyos-háromnyaras halastavi hétszázzal? Félmilliós érték. Huszonegyezerért.
A „horgászvirtus” ijesztő példái köszönnek vissza a régi fogási naplókból
De nézzük tovább a statisztikákat: az egyéb kategóriában szintén minden évben feltűntek 500-800 kilogrammos összfogások. Nemes Attila, a szövetség ügyvezetőjének tájékoztatása szerint előfordult egyszer-kétszer év közben az is, hogy egy-egy horgász új naplót kért, mert betelt az összes lapja. Még a „Balaton” oldalon is az itteni fogások beírásai szerepeltek.
Persze ez csak a jéghegy csúcsa, általánosítani nem szabad. A 120 kilogrammos kvótát általában ma nem merítik ki a horgászok, zömében nem lépik túl a gazdaságilag is vállalható 30 kilogrammos súlyhatárt. A szövetség ügyvezetőjének elmondása alapján 30-50 kilogrammos összfogásból már kevesebb van, egy szűkebb réteg eléri a 60 kilogrammot és persze minden évben vannak, akik megközelítik vagy „centire” kimerítik a 120 kilós kvótát. Ez általában a szöveteség összes vizére nézve 50-60 fő lehet. Idén egy esetben fordult eddig elő, hogy valaki új területi jegyet váltott – egy fás-tavi horgász –, a halőrök tájékoztatása szerint lassan ez a kvótája is betelik.
Egy fás-tavi horgász idén már a második kvótáját “fogyasztja”
Nemes Attila arra is kitért, örök kérdés, hogy mennyit torzít a naplóbejegyzések statisztikája a valósághoz képest? A szóbeszéd mindig talány, de nyilván valamilyen mértékben mindenképpen. Kritika persze mindig éri ezért a szövetséget. De. Semelyik hasonló szervezetnek nincs ilyen, 30-40 évre visszamenő statisztikája, tehát nincs, nem létezik jobb módszer arra, hogy nyomon lehessen követni a horgászok éves fogásainak mennyiségét. Márpedig éppen ez mutathat rá azon szembeötlő jelenségekre, amelyek szükségessé tesznek bizonyos fogáskorlátozó intézkedéseket.
Fenti ismeretek tekintetében alighanem egyre inkább világossá válik az üzletét inkább nem kinyitó boltos példájának üzenete. Az időzített öngyilkosság bombája ketyeg azon horgászati vízkezelők alatt, akik a jövőben nem veszik komolyan a fenntarthatóságot aláásó gazdasági tényezőket. Ennek pedig egyik jól rejtőző, de mégis nagyon is szem előtt lévő hangsúlya, a szolgáltatás ár-érték aránya.
A fenntarthatósági tényezők a horgászat világát sem kímélik
Nézzünk csak körbe. A magántavas már húsz éve tudja idehaza is, hogy a drágán megvett, nevelt, őrzött, gyógyított hal olyan eszmei értéket hordoz, amelynek kőkemény piaci ára és sok-sok költségvonzata van. Mindezt következetesen beépíti a szolgáltatásaiba. Teljesen természetesen. Drágább jegyért valamennyi hal, olcsóbbért sokszor semmi. Csak peca. Ugye, így van? Az ember tudja, egyre több felől hallja a példát, ha máshová utazik, tudomásul veszi. Csak maga körül, a jól megszokottban nem akarja megérteni az idők szavát.
Sok-sok átformálásra váró képzet él a magyar horgász fejében. Egyik legsürgetőbb: szakítani kell azzal a régi szemlélettel, hogy az engedélyért alapvetően hal jár. Téves. Az engedélyért a lehetőség jár, hogy valaki kimehessen pecabottal a vízpartra, a természeti környezetbe. Pihenni, kikapcsolódni, aktív-passzív szabadidős hatásokat szerezni. Pénzért, alapvetően élménylehetőséget venni. Akárcsak egy arborétumban, vadasparkban, színházban vagy moziban. Érdekes, ott senki sem gondolja, a belépő már önmagában azért van, hogy a puszpángot vagy a színpadi kellékeket hazavihessük.
A horgászati joggal alapvetően élménylehetőség jár és nem a haltulajdonlás
A „keménymag” persze azonnal kontráz: –Jó, jó, egy bányató esetében talán! Ott némileg jogos! Az ott úszkáló hal tényleg pénzébe kerül a kezelőnek. Talán még egy holtágon is, de ott azért van némi szaporulat. De a folyó! Abban még mindig legnagyobb részt a természet közreműködésével „beszerzett” halak úszkálnak! Azt miért kell kvótával „letiltani?”
Na, itt a másik súlyos „üzemzavar”. Ezzel a nehezen felülírható, ösztönszintű gondolatmenettel meg is érkeztünk az őskorba, az ember eredőjéhez, ami szerint a természet olyan préda, ahol minden az ügyesen gyűjtögető, halászó-vadászó ember java. Főként a helyi illetőségeké. Ne ragozzuk. Meg lehet nézni, hová jutottak azon környezetek, ahol az élelmeskedés könnyen iparivá növekvő eszméjének idejében nem vetettek gátat.
Vannak, akiknek a hal ma is puszta élelmeskedést jelent
Összegzésül: a hazai horgászat „teste-lelke” láthatóan és érezhetően egyre komolyabb változáson megy keresztül, aminek java még hátravan, gondoljunk csak a vizek előttünk álló újrafelosztásának kihívásaira. A társadalmi, szemléleti és gazdasági kényszerek együttes hatása mellett eközben olyan fenntartható jövőképeknek kell megfelelni, amely a szakmai és anyagi erőforrások felhasználásának hatékonyabb módjait teszik szükségessé. Ennek érdekében pedig minden bizonnyal újabb változások jöhetnek a régi, „fekete-fehér” horgászvilág rögzüléseire, amelyek talán sokszor érthetetlenek, egyeseknek talán fájóak is, de az élményelvű horgászoknak hosszútávon mindenképpen megtérülőek.
Igen. Talán tíz év múlva már csak 30 kiló halat lehet bejegyezni a Fáson és a Siratón is, harmincezerért. És talán egyes folyószakaszok nem csak télen lesznek letiltva, hanem nyáron is, sok helyen pedig ragadozóra általánosan májusig egyáltalán nem lehet majd horgászni. Viszont lehet, hogy majd nem kell elmenni Kazahsztánig a nagyharcsáért, a Duna-deltáig az igazi nyurgapontyokért és újra lehet kecsegéből sárga hallevet főzni a Tisza, de talán egyszer a Körösök partján is…
Cikk: Tószögi György
Fotók: Körös-Horgász képarchívum
