A 20. század első felében járunk. A magyar halászat ezer évig fényes ősképe már elhalványult, a vízszabályozásokkal túlságosan is megszorongatott vizeken a múlt dicsőségén adomázó öreg halászok tanítgatják a “hőskort” már soha meg nem tapasztaló fiatalokat a szakma fortélyaira. Bár a legendás bőség odavan, hal azonban még elegendő a vizekben ahhoz, hogy a régi tudás elevenné maradt szálaiba belenövők szeretettel ölelhessék magukhoz apáik mesterségét és megtalálhassák számításaikat a megkurtított folyókon, holtágakon, tavakon. Ám az ifjak nem sejthetik: ők lesznek tanúi annak a sokkal komplexebb és sokkal elnyújtottabb folyamatnak, amely immár saját emberöltőjükön halad a természetesvízi halászat ezredfordulóra kifejlődő, végnapokat jelentő agóniájához.
Joggal vethető fel a kérdés jelenkor, utókor emberétől: minek kellett történnie, hogy a hazai, istentől áldott természetes vizek és az azzal évszázadokig szinte szimbiózisban élő halászmesterség végül elvitathatóak lettek egymástól?
A válasz túlságosan összetett ahhoz, hogy konkrétumokkal megnevezhető legyen. Történések sorával állunk szemben, ahol legfeljebb epizódok leplezhetőek le, melyek egyetlen nagy közös szegként kerültek a természetesvízi halászat koporsójába.
A vízszabályozás vitathatatlanul drasztikus csapást jelentett a vízi életterekre, benne a halállomány krőzusi gazdagságára, következésképpen a halászat ősmúltjára. De nem jelentett végzetességet a halászat jövőjére nézve. A magyar vizek életereje gúzsba került ugyan és hol gyorsabban, hol a lassabban ellobbanva igazodott a szűk életterekhez, de a halászmesterség élő és eleven maradt.
Csónakos emelőhalász a Körösön – Szeghalom, 1910-es évek, színezett üvegdia
(Fotó: Szeghalmy Gyula)
Annak ellenére, hogy óriási néprajzi gazdagságot jelentő őstudás süllyedt a múltba – lehetőségtelenné váló eszközökkel, szokásokkal, mesterszavakkal együtt –, a halászjog, ez az immár ezer éves intézmény tovább lehelte az életet és a reményt a létszámban megfogyatkozott halászok vizekhez hű szívébe. Az intézményesített halászjog továbbra is irányította, szervezte, felügyelte, érdekeiben védte a halászéletet, sarcai mellett továbbra is fontos keretét adta az egyszeri halászember életének.
|
A korai halászjog A szabad halászat a XI. században, István király trónra lépésével szűnt meg. Azóta a természetes vizeken nem lehet csak úgy, istenadta jogon halat fogni, a vizek az ország vagyonát képzik, hasznosításukról a legfelsőbb állami szerv (legyen az király vagy kormány) rendelkezik. Ez alapjaiban több mint ezer év óta nem változott. A halászterületek, s azok halászati joga évszázadokig provinciális adomány vagy uralkodói kegy volt, kiknek élvezői (az ország elöljáróságai, birtokosai, apátságai) sokszor bérbe adták azt a területen élő halászoknak, kik gyakorta céhekbe tömörültek, felosztották maguk között a halászhelyeket a legtapasztaltabb halászok 6-8 fős csoportokba (halászbokorba) rendeződésével. Az önálló jogot birtokló halászok első szövetségei tehát már sok száz éve megalakultak. |
A II. világháborúig a halászszakmát a vízi életér szűkülésén túl nem fenyegette újabb csapás és bár ez elképesztően drámai hatású volt, ahol maradt víz, ott többnyire maradtak vízjogi birtokosok, bérlők, halászatból megélni kívánó emberek is. Igazán hozzáértő halász, olyan régifajta, azonban sokkal kevesebb. A „nép” sok helyen már elszakadt a víztől, a megélhetés számtalan hálóforgatásban jártas embert a földekre űzött napszámba, a környező vizeket sokan közülük már csak az egyszerűbb, komolyabb szakértelmet nem igénylő módszerekkel és eszközökkel mellékesként szűrögették, mind kevesebb kötődéssel, tudással és sikerrel.
Halászat kisméretű kerítőhálóval – Füzesgyarmat, kb. 1940-es évek
Különösen az olyan, egykor kiterjedten vízjárta területekre volt ez a fajta hanyatlás jellemző, mint a Körös-vidék. Beszédes adatközlése az 1920-as éveknek, hogy a Köröst és a környékbeli vizeket bérlő sarkadi cukorgyár igazgatója nem talált már a helyiek között olyan halászokat, akik a bérelt vizeken elegendő hasznot hajthattak volna számára. Nem értettek már kellően a szakmához, halászat helyett inkább a földekre jártak kapálni. Végül Csongrádról hívott segítséget.
A Szalkai család 1928-ban költözött az igazgató hívására a Tiszáról Szanazugba, a Fekete- és Fehér-Körös összefolyásához. A család legifjabb, 1927-ben született tagja még egészen kicsi gyerekként érkezett ide, a békési folyók mellékére. Egész életében az itteni vizeken, főként a Kettős-Körösön halászott.
Szalkai József, az utolsó békési halász
(képkocka a Szent Lázár Alapítvány bemutatkozó filmjéből)
A ma már nyugdíjas, 90. évében járó Szalkai József e tájnak kétségtelenül, de talán az országnak is azon legidősebb halásza, aki még a régi tradicionális értékek és tudás szerint „nőtt” bele apja mellett az öröklődő halászmesterségbe. És minden bizonnyal a szakma azon keveseinek egyike, akik gyermekként még az ősállapotok valósan megélt történeteit, meséit hallhatták az öregektől, és közel évszázadnyi idő elteltével tanúi lehettek a természetesvízi halászat végső bealkonyulásnak is.
|
Szalkai József – Az utolsó békési halász Szalkai József visszaemlékezései nemrégiben Pikó Imre gyűjtéséből, a Békés Városi Jantyik Mátyás Múzeum kiadásában láttak napvilágot könyv formájában. A néprajzi ihletésű gyűjtés, az élőbeszédet megőrizve nemcsak képet ad egy idős halászember személyes életútjáról, de egyben korrajzot fest a halászszakmáról és az akkori körösi tájról is. A vízen eltöltött élet epizódjaiban pedig megpillanthatóak azok az események, amelyek a természetes vízi halászat körösi végnapjaihoz elvezettek.
|
A 20. század első felében ballagó évtizedek a tradicionális gyökerű halászcsaládok utolsó nemzedékeit nevelték ki Magyarországon. Bár a jövő nagy változást hozó fellegei a vízre még nem vonták rá árnyékaikat, viharai már javában formálták a jelent annak minden átalakulást kiváltó kényszerével együtt. A II. világháború aztán elhozta a kort, amelyben szinte minden külső és belső erő a természetesvízi halászat ellen kezdett hatni.
1945 után a természeti erőforrások állami tulajdonba kerültek. A vizek halászati jogát a nagy tapasztalattal rendelkező halászok szerezték meg, akik állami politikát követve megalakították a Halászati Szövetkezeteket. A Körösök vízrendszerén is a halászati jog gyakorlójává váltak. A vizek halászati jogát azonban már mások is szeretnék volna élvezni. Megjelent a vízpart egy „új típusú”, de hamarosan a halászok által is jól megismert embere. A horgász.
Horgász a Kettős-Körös egykor híresen halas holtágán, a Bodzászugon
|
A vizek új igénylői A kedvtelési célú horgászatnak már a két világháború között is voltak hívei hazánkban. Közülük egyre többen látták szükségét annak, hogy szervezett közösséget alkotva űzzék kedvtelésüket. Horgászjogot azonban csak a halászjogot birtokló bérlőktől, halászcsoportoktól lehetett szerezni megváltás útján és ez bizony nem volt olcsó. Szükségessé tette a horgászok egymással való szövetkezését. Az első horgászcsoportok nagyobb vízszakaszok közös bérlése érdekében jöttek létre, többnyire iparosok, tisztviselők és egyéb, jó keresettel bíró személyek által. Ennek tudható be, hogy a világháború előtt a horgászatot úri passzióként emlegette a nép, a horgászokat gyakorta naplopóknak nevezték.
|
1942-ben országos kísérlet történt a horgászok összefogására, de a háború miatt ez csak 1945-ben valósulhatott meg. Ekkor alakult meg a korai előd, az Országos Horgász Szövetség újraszerveződésével a MOHOSZ, amelynek létrehozói a már addig is működő horgászegyesületek voltak. A Körös-vidéken szintén a világháború előtt-alatt kezdett szerveződni a közösségi horgászélet, de nagyobb lendületet itt is csak 1945 után vett.
Az első horgászegyesületek a Körösök vidékén
- Békéscsaba Sport Horgász Egyesület – 1937
- Mezőberényi Horgászok Egyesülete – 1943
- Békés Horgászegyesület – 1945
- Gyoma Horgászegyesület – 1945
- Gyulai Dolgozó Horgászegyesület – 1945
- Mezőtúr Sport Horgászegyesület – 1948
- Sarkad Horgászegyesület – 1948
- Kunszentmárton Horgászegyesület – 1948
- Öcsöd Horgászegyesület – 1952
- Mezőtúr Vasutas Horgászegyesület – 1952
- Orosházi Kinizsi Horgászegyesület – 1954
- Körösvidéki Sport Horgászegyesület – 1954
- Sebes-Körös Horgászegyesület – 1956
- Túrkeve Sport Horgászegyesület – 1956
A világháború után stabil ütemben növekedett a horgászok száma. A munkásosztály érdekeit előemelő nemzetpolitika minderre kedvező hatást gyakorolt. A horgászok folytatták a hatékony szervezetépítést, aminek következtében hamarosan szükségessé vált, hogy a nagyobb vízrendszereken a MOHOSZ területi szerveiként úgynevezett Területi Intéző Bizottságok alakuljanak.
|
Gyomai vízterület szerzés a világháború után… A körös-vidéki horgászmúlt egyik korai, történelemi epizódjaként 1946. október 1-től 1958. szeptember 30-ig, azaz 12 évre a gyomai Hármas-Körös szakasz, valamint a Fűzfás-zugi és Nagyállási (most Német-zug) holtmedrek halászati jogát a Gyomai Horgászok Egyesülete kapta meg az Országos Halászati Felügyelőség által képviselt Magyar Államkincstárral kötött haszonbérleti szerződés alapján. A bérleti díj kat. holdanként (össz. vízterület 113 kat. hold volt) 1946 évben 0,5 kg, 1947 évben 1,20 kg, 1948 évben 1,80 kg, 1949 évtől a bérleti idő végéig 2,50 kg hal árának megfelelő készpénzben állapították meg. A szóban forgó vizek az akkori pártbizottságok egyesületre gyakorolt nyomásának hatásra máig tisztázatlan körülmények között 1952-ben kerültek ki egyesületi kezelésből, s ez feltételezhetően kapcsolatban van a Viharsarok Halászati Termelőszövetkezet megalakulásával, amely az 1949 után Magyarországon is kialakuló, szovjet mintát követő kolhoz rendszer eredménye. |
1954. Október 31-én Gyomán, az országban kilencedik területi horgászszervezetként létrejött a Körösvidéki Intéző Bizottság, amely mintegy 2000 horgászt képviselt, majd néhány év gyomai működés után 1958 májusában Békéscsabán a Körösök Vidéke Területi Szövetség. Az 1960-as évek elején már 20 egyesületben 3000 körös-vidéki horgászt tartottak nyilván.
A Körös-vidék vízpartjain is gyorsan sokasodtak a horgászok
A horgászok létszámának növekedésével párhuzamosan nőtt a Halászati Szövetkezetekbe tömörülő halászok száma is, nőttek a halászati ütemtervek, az anyagi érdekeltség mind több hal fogását tette szükségessé. Mind a halászoknak, mind a horgászoknak egyre nagyobb problémát jelentett a másik fél térnyerésre való törekvése, hiszen osztozkodni kellett a vizek halállományán. Horgászati jogot csak a Halászati Szövetkezetektől lehetett szerezni, (vásárolni) és a két tábor érdekellentétei hamar megalapozták az évtizedek alatt közismerté váló, nem éppen jószomszédi halász-horgász viszonyt.
A körös-vidéki horgászok az 1952-ben megalakult Viharsarok Halászati Termelő Szövetkezettel kerültek jogfüggőségi kapcsolatba. A kényszerű „társviszony” miatt a két tábor – akárcsak az ország más pontjain – valamilyen hőfokon itt is mindig izzásban volt. A horgászok és halászok vitájának központjában újra és újra a hal állt: Ki mennyivel, hogyan járul hozzá a vizek halasításához, ki mennyit zsákmányol? A horgászok által fizetett területi jegy árából annyi kerül-e a vizekbe, amennyi elő van írva? Miért sértik meg a halászok a kíméleti területeket?
Szerszámait felnéző halász a Körös kiöntésén
A horgászok egyre bizalmatlanabbá váltak a halászati jogot birtokló halászokkal és az őket felügyelő bizottságokkal szemben, a halászok pedig a vádaktól sértve érezték magukat. Vitákkal, hivatali csatákkal, hosszabb-rövidebb idejű nyugvópontokkal, de alapvetően a kényelmetlen együttélés jegyében teltek a világháború utáni első évtizedek.
Az 1970-es évek elejére már a legfontosabb és egyre inkább visszatérő gonddá vált a Körösökön: kevés a hal. De miért? Tanulmányok, tervezetek készültek különböző vizsgálatokra, miközben egyre jobban érlelődött a gondolat: a halászok nem a legjobb gazdái a vizeknek. Az akkori horgászvezetők közül néhányan megfogalmazták: a területi horgászszövetség megfelelőbb halászati jogutód lenne a Körösök vízrendszerén.
Most, az idő távlatából meg kell állapítanunk, ennek abban az időben nem volt realitása. A szövetség a lelkes aktivistákon túl nem rendelkezett azokkal a feltételekkel, amelyek akkor szükségesek lettek volna. Országosan azonban kiérlelődött a gondolat – amit a Földművelésügyi Minisztérium felvállalt –, meg kellene osztani a halászati jogot a halászok-horgászok között.
A hetvenes évek első felében még csak halászvízen lehetett horgászni
A munka beindult. 1972-1975 között a horgászok minden figyelme erre irányult. Ahány vízterület, annyi elképzelés merült fel. Békés megyében vegyes kép bontakozott ki. A vezetés kisebb csoportja a vízrendszer egészét akarta, a többség bizonyos vízszakaszokat. Természetesen a vízmegosztás terve újabb vitákat eredményezet. Mit és hol kapjanak a horgászok? Miről mondjon le a HTSZ?
Országos ügy lett belőle. A vizekért folyó küzdelem eljutott az állami, párt, a szövetség különböző szintjeire is, akiknek nem egyszer a döntőbíró szerepét kellett felvállalni.
A vita hevessége sokszor nem javította, hanem rontotta a horgászszövetség társadalmi megítélését. Az elhúzódó vitát végül a megyei tanács 1975. április 14-i ülése zárta le. Határozatban rögzítette, hogy 542 kh-on a halászati jogot a Halászati Szövetségtől megvonja és átadja a Horgász Szövetségnek.
A horgászok kezelésébe kerülő körös-vidéki vízterületek
- Kettős-Körös az összefolyástól vissza 1 km hosszan
- Bristyok-holtág (Félhalmi-holtág)
- Danzug-holtág
- Fekete-Körös Szanazugtól a román határig
- Gyoma Siratói-holtág
- Gyopáros-tó
- Gyulai Öt-tó
- Hármas-Körös a 40 000 fm-től a 61 300 fm-ig
- Hármas-Körös az összefolyástól a gyomai közúti hídig
- Köröstarcsa, Ligetalja-holtág
- Lászlózug
- Sebes-Körös az összefolyástól vissza 1 km
A korábban még „Bristyokként” ismert Félhalmi-holtág
több mint 40 éve van horgászati hasznosításban (Fotó: Nemes Attila)
|
Epizódok a Körös-vidék 40 évvel ezelőtt horgászéletéből… Kedves Kalukó Elvtárs! Tudom, fontosabb dolog is akad a megyében, mint a horgászok ügye, mellyel most másodszor fordulunk a tanácshoz. Bizonyosak vagyunk abban, hogy nem elfogultság mondatja velünk a szavakat, amikor megállapítjuk, hogy az ország egyetlen megyéjében sem található olyan merev álláspont a horgászok panaszával és kérésével szemben, mint nálunk. […] A helyzet kiéleződésért elsősorban a Gyomai Htsz-t és a tanácsot okolják, amely a múltban még a legkisebb kérésünket sem vette figyelembe és még megközelítőleg sem tett eleget annak a minisztériumi rendelkezésnek, amely előírja, hogy a városok és üdülőkörzetek közelében elterülő vizeken elsősorban a horgászat érdekeit kell figyelembe venni. […] Egyesületeink megtartott közgyűléseinek jegyzőkönyvei elvtelen és egyoldalú összefonódással vádolják a Htsz-t és a tanácsot. És az az elszomorító, hogy nem is oktalanul. Szűnjön már meg egyes emberek centrikussága és a gyomai Htsz egyeduralma, amely felelőtlen ígéreteik be nem tartásával évek óta joggal keseríti a megyei munkásokból álló hétezer sporthorgászt. […] Szulimán Ákos visszaemlékezése |
Országosan nem mindenhol ért el ilyen mérföldkövet jelentő sikert a horgászok, horgászközösségek és azok fáradhatatlan vezetőinek lelkesedése, harcossága, de az 1970-es évek közepére a halászok számára nyilvánvalóvá vált: a vizek halászati joga már nem csak az ő privilégiumuk. A horgászok végérvényesen megvették lábukat a vízpartokon; horgásztanyákat, kikötőhelyeket építettek és előrevetíthető volt, törekvéseik ezzel nem értek véget.
Horgásztanya-avatás egyesületi elnökök részvételével
(Fotó: KHESZ – 50 éves a Magyar Horgász Szövetség című jubileumi kiadvány)
A szocializmus középkorát jelentő időszak halászok elleni legnagyobb „összeesküvését” azonban nem a horgászmozgalom jelentette. Miközben a két oldal egymásnak feszült, a természetes vizeken egyre súlyosbodó problémák jelentkeztek. Olyanok, amelyhez halásznak, horgásznak nem volt köze. Olyanok, amelyek a zajos csatározások hátterében meghúzódva alattomos módon egyre jobban fojtogatták a természetes vizek életerejét.
A halállomány érezhetően tovább fogyatkozott, okát azonban a horgászok aránytalanul egyre inkább a halászokban, mint a vizek nem megfelelő gazdáiban látták. És itt – a „nem megfelelő gazda” kifejezéskor – nem a jóravaló, régifajta halászemberre kell gondolni, aki még kubikot árkolt az ivadéknak, és békén hagyta az ívó süllőt akkor is, ha az még, vagy már nem volt tilalomban. Hanem egy szövetkezeti keretek között iparosodó szervezetre, amely nem tudott beleilleszkedni abba a vizek horizontján lassan-lassan előtűnő jövőkébe, amelynek kihívásaihoz később már lehetetlenné vált „jó” utakra térni.
Visszatekintve, a „nem megfelelő” jelzővel aligha lehet vitába szállni. Ám az is tény, hogy a horgászok – a „jó gazdák” – sem tudták hathatósan megvédeni a vizeket attól a balsorstól, amelynek egyre drasztikusabban jelentkező következményei végül a természetesvízi halászat utolsó, nem éppen dicsőséges felvonását is adták… (folytatás a befejező III. részben következik)
Cikk: Tószögi György
Fotók: Körös-Horgász képarchívum