A dolog jóval többről szól, mint hogy egy szerencsés horgász méteres hosszúságú „kígyóhalat” fogott a közelmúltban Békés megye egyik legnagyobb holtági vízterületén, a Peresi-holtágon. A több mint két kilogramm súlyú angolna fogása kiváló apropó arra, hogy rávilágítsunk ennek a megyei vizekben is rohamosan ritkuló, rendkívül titokzatos halfajnak a viselt dolgaira.
Hliva Sándor horgászbeszámolója így szól: „Szeptember 22-én este 8 óra körül sikerült megfognom ezt a békésnek koránt sem mondható angolnát a Peresi-holtágon. Súlya 2,2 kg, hossza 103 cm. Egy körülbelül 8 centiméteres sneci volt a csali. Mintegy 3-5 perc alatt sikerült megszákolni, de a parton jó negyed órát küzdöttünk vele, mire sikerült kivenni a horgot a szájából. Fantasztikus élmény volt, kuriózum!”
A Peresi-holtágban nemrég fogott angolna nem pusztán mérete okán
igazi kuriózum (Fotó: Hliva Sándor)
(Fotó: Hliva Sándor)
A horgász közléséből is kitűnik, hogy a fogás értékét nem csupán az impozáns méretek adják, hanem valami más is. A hal ritkaságszámba menő előkerülésének ténye. Ez annak tükrében lehet furcsa, hogy az angolna még a horgászaton kívüli közgondolkodás számára sem ismeretlen hal, az idősebb hazai horgászok közül pedig sokan testközelből jól ismerik e furcsa, kígyószerű ragadozót. Így bizonyára többeket meglep, hogy az európai angolna (Anguilla anguilla) vörös listás faj, egy kategóriában van a tigrissel. Magyarán kihalófélben lévő állat.
A közel karvastagságú angolnák fogásáról szóló beszámolók egykor a hétköznapi horgászélet részét képezték a Körösök vidékén is. A hazai horgásztapasztalatok is azt mutatják azonban, hogy mára nagyon megritkult a faj, de hogy végveszélyben van, azt kevesen gondolnák. Nem csoda. Az európai angolna világállománya csupán néhány évtized leforgása alatt roppant össze, méghozzá oly drámaian, hogy egyes becslések szerint a populáció, ma csupán egy százaléka a harminc-negyven évvel ezelőtt lévőnek. Mi az oka, hogy ez a hazai vizekben is egykor gyakorinak mondható hal a kihalás szélére sodródott?
Kevesen tudják, hogy az európai angolna vörös listás faj
Az angolna titokzatos élete
Hogy ezt megérthessük, nem árt jobban megismernünk az angolnát. Már amennyire lehetséges, hiszen titokzatos élete a tudomány számára sem teljesen feltárt, ami tény miatt a faj megmentése tulajdonképpen kérdéses is egyelőre. De erről majd később.
Az angolna, a vándorló halak közül az úgynevezett katadrom fajok közé tartozik. Ez a „mi” esetünkben annyit jelent, hogy az Európa vizeiben ivaréretté váló angolnák, szaporodás céljából visszaindulnak oda, ahol születtek. A nyugat-európai partoktól légvonalban 5000 kilométerre lévő bölcsőjükbe, a Sargasso-tengerbe, amely köztudottan az Atlanti-óceán bermudai térségében található az amerikai kontinens szomszédságában.
A Sargasso-tenger földrajzi elhelyezkedése az Atlanti-óceánban
Az itt született angolna ivadékok aztán részben a kanyargós Golf-áramlat segítségével több éves utazásra indulnak szüleik „felnőtté” válásának színhelye, Európa és Észak-Afrika partjai felé, ahová már 5-6 centiméteres úgynevezett üvegangolnákként érkeznek. Megkezdik átalakulásukat az édesvízi életmód igényeihez és elkezdenek felúszni a nagy folyókon.
Az angolna fejlődésének fő szakaszai (forrás: Wikipédia)
Az ívóhelyről útra kelő angolnalárvák 5-6 cm-es „üvegangolnaként” érkeznek
az európai partok elé (forrás: Wikimedia Commons)
Az angolna óceáni életéről – mind az oda visszatérő kifejlett, mind az onnan elinduló lárvakorú példányok esetében – alig tudunk valamit. Meddig tart az útjuk, mi és hogyan történik, ezt még rengeteg titok övezi. Annyi bizonyos, hogy az öreg kontinenshez érkezve Európa „ajándékai” miatt kezdődik el a faj tragédiája, amelynek végeredményeként évről-évre egyre kevesebb példány tér vissza édesvízből-tengerbe, tengerből-édesvízbe.
A faj végveszélybe kerülésének fő tényezői a következők:
Túlhalászás: Az angolna rendkívül keresett luxuscikk a mediterrán országok konyhájában. Óriási méretű piaci igény van rá, főleg Olaszországban, Spanyolországban, kilónként több száz euróért értékesítik. Az üvegangolnát – amíg lehetett – az európai partok közelében ipari méretekben halászták és intenzív üzemű rendszerekbe szállították, ahol étkezési méretűvé nevelték azokat. A piacot jelenleg a japán angolna látja el.
Édesvízi vándorlás ellehetetlenülése: Az angolnák természetes folyóvízi vándorútját, különösképpen az elmúlt ötven évben megszaporodó duzzasztók és vízierőművek vágják el. Ennek következtében nem tudnak eljutni azokra az élőhelyekre, ahol egyedfejlődésükhöz legoptimálisabbak a körülmények.
Úszóhólyag fonalféreg: Az angolnák úszóhólyagján élősködő, 2-4 cm hosszú parazitát élő japán angolnákkal hurcolták be Ázsiából Európába az 1980-as években. Gyorsan terjedt, a ’90-es évekre gyakorlatilag minden európai ország állománya fertőzötté vált, hazánkban 1990. szeptember 11-én egy ellenőrző vizsgálat során azonosították balatoni angolnákban. A halakban élősködő, egyedenként általában 5-30 parazita nem pusztítja el közvetlenül a gazdaállatot, de mivel vérével táplálkozik, az fokozatosan legyengül, rontva életben maradási esélyeit a Sargasso-tengerig vezető hosszú úton.
Az úszóhólyag fonalférgek az angolnák szervezetének legyengülését okozzák
Szennyezőanyag felhalmozódás: Az édesvízi környezetben eltöltött 10-20 év során a táplálékpiramis csúcsán álló angolna szervezetében jelentős mennyiségű szennyezőanyag, elsősorban nehézfémek halmozódnak fel. A visszaúton az angolna már nem táplálkozik, hanem saját zsírsejtjeiből nyeri energiáját és építi fel ivarszerveit. A lebomló zsírsejtekhez kötődő nehézfém molekulák így mobilissé válnak, felhalmozódnak a májban és az epében, egy bizonyos koncentráció felett pedig az állat halálát okozzák.
Természetesen még számos ismert és ismeretlen tényező felelős a faj hanyatlását jelentő, utódgeneráció hiányát előidéző folyamatokért, de legfontosabbaknak ezek nevezhetők.
A legnagyobb gond, hogy ilyen üvegangolnát egyelőre csak a
természet tud „készíteni”. (forrás: Origo)
Illetve van még egy igen komoly probléma. Aminek megoldása orvosolhatná a bajokat, nélküle viszont gyakorlatilag kétséges a faj megmentése. Amíg egyes halakat, például a pontyot – kis túlzással – „konyhai körülmények” között is lehet sokasítani, addig az európai angolna mesterséges szaporítása fehér folt a tudományban. Eddig még senkinek sem sikerült ezt a problémát teljességgel megoldania, pedig számos nemzet fáradozik ezen, hazánkban 17 éve folynak erre irányuló kutatások.
Angolnamisszió – versenyfutás az idővel
Az angolna biológiailag egy bonyolult élőlény – ha köznyelvien akarunk fogalmazni. Élete során többször átalakul a teljes fiziológiája, életciklusa távolságban, élőhelyekben is több ezer kilométer változást foglal magába. Ezt nem könnyű laborkörülmények között modellezni, főleg úgy, hogy számos kérdés még tisztázatlan mind az etológia, mind a szaporodásbiológia területén.
A nőstény angolnák altatása a kezelések előtt, altatóoldatban (fotó: Boltizár Ottó)
Ikrafejés (fotó: Müller Tamás)
Csak néhány dolog, amit még nem ismerünk: lárvafejlődés korai szakaszának pontos körülményei; a sodródó lárvák táplálkozási szokásai; a petefejlődést és az ovulációt befolyásoló tényezők.
Alapvető problémát a mesterséges szaporításában tehát az jelent, hogy a mesterséges megtermékenyítés és a lárvakeletetés az angolna esetében egy nagyon komplex folyamat. Számos nemzet kutatói foglalkoznak a problémával már egy jó ideje, de többnyire eredménytelenül. Eddig csak a dánoknak és az olaszoknak sikerült angolnalárvát természetes úton kikeltetni, illetve két évvel ezelőtt a világon harmadikként nekünk.
Az olaszokhoz hasonlóan azonban a kikelt lárvákat „mindössze” nyolc napig sikerült életben tartani, de ez is igazi áttörés, óriási eredmény, amiben a dánok tartják 20 nappal a csúcsot.
8 napos angolnalárva (Fotó: Müller Tamás)
A tudomány számára jelenleg ez a pont az, ahol ismét az ismeretlenbe vész az angolna élettörténete. Ebben a tudományosan és gazdaságilag is óriási jelentőségű, egyre sürgősebbé váló misszióban az önálló táplálkozás problémájára még senkinek sem sikerült megoldást találnia. Egyes teóriák szerint a lárva korú angolnáknak nem a különböző plankton szervezetek, hanem az úgynevezett óceáni hó, egyfajta lebegő szedimentáló szerves törmelék, illetve az azon megjelenő baktériumhártya alkotja a táplálékát.
A hazai és körös-vidéki angolnákról
Bár az európai angolna édesvízi elterjedése az Atlanti-óceánba és a Földközi-tengerbe ömlő folyóvizek zónáira jellemző, a Fekete-tengerbe torkolló folyók vízrendszerében is őshonos, de ritka faj. A hazai vizekben élő állomány jellemzően mégsem az őshonos fauna része, hiszen a horgászok által is számos hazai vízből jól ismert, néhol egykor kifejezetten gyakori hal, az 1960-as évektől kezdődő üvegangolna-telepítési program következtében vált általánosan elterjedté. Így került a Körös-Berettyó vízrendszer összes folyójába, sőt számos holtágába is.
Talán legismertebb hazai élőhelye a Balaton, ahol a telepítéseket megelőzően – sok vízhez hasonlóan – szintén nem volt természetese állománya. A ’60-as évektől kezdve a magyar tengerbe évente 2-4 millió angolna került kihelyezésre. A program az emlékezetes, 1991-ben kezdődött drámaian tömeges, több éven keresztül tartó angolnapusztulással ért véget, amelyet negatív láncfolyamatok sora idézett elő.
Az európai angolna édesvízi elterjedése
Ezek közé tartozott a telepített halak megmaradási arányának alábecsülése, a ’80-as évekkel beköszöntő úszóhólyag fonalféreg fertőzés, az ivaréretté vált példányok természetes folyamatként bekövetkező ellenálló képesség-csökkenése, a szúnyogirtó-szerek vízbe kerülése és az aszályos évek miatti magas vízhőmérséklet hatására kialakult, vízben oldott oxigén alacsony koncentrációja. Becslések szerint, 1995-ig hozzávetőlegesen 600-700 tonna balatoni angolna pusztult el.
A kilencvenes évektől, a további telepítések hiányában folyamatosan csökken a mindinkább elöregedő hazai angolnaállomány, fogása ma már sok helyen, így a Körösök vidékén is ritkaságszámba megy.
Körösi angolna az 1990-es évekből (Fotó: Romvári György)
A 15-20 éve még célzatosan is űzhető horgászatáról legendák szólnak. Sajátos védekezési technikája – tekergő, csavarodó mozdulatok –, síkos, nyálkás teste puszta kézzel történő megfoghatatlansága, haltartóból, bilincsről történő hihetetlen szabadulásai nem alaptalanul tették a régi horgászkalandok ikonikus halfajává.
Horgászkészséggel történő fogását a hazai jogszabályok jelenleg engedélyezik, tilalmi idő, méret- és darabszám korlátozás nem vonatkozik a fajra. A hazai állomány kímélete a mesterséges szaporítás kérdésének megoldása nélkül pusztán időhúzásnak tűnhetne a faj fennmaradására nézve, mégis fontos lenne, mert a hazai halfauna rendkívül egyedi és különleges tagjaként jó volna, ha minél tovább vizeink lakója maradhatna.
(Az írás egy korábbi, Boltizár Ottóval készült interjú nyomán készült.)
Cikk: Tószögi György